Helyzetjelentés + első díjam (!!!)

Sziasztok! A változatosság kedvéért most nem a következő fejezettel érkeztem, hanem egy nagylelkű bloggerina által átadott díj hirdetésével, na meg egy kis helyzetjelentéssel!

 

Először is, a helyzetjelentés. Nem köríteném túl a dolgot, a lényeg, hogy elkezdtem fontolgatni a blog bezárását. Ennek oka egyszerűen az volt, hogy semmi nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna az írást illetően. Hiába igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, valahogy nem azt az eredményt kaptam, amit vártam volna. Viszont legkedvesebb bloggerina barátnőm, Mircsi szokásához híven lelket öntött belém, aminek köszönhetően visszanyertem a íráshoz való kedvemet. Nem mondom, azért voltak még bennem kételyek és aggályok. Egészen idáig. A díj, amit a mai nap folyamán kaptam, mondhatni pont a "legjobbkor" érkezett, ugyanis most volt szükségem egy kis elismerésre és megerősítésre. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok. :) És akkor a díj...

 

 

A díjért milliónyi köszönet illeti Szandrát!

 

 

Szabályok:
- Köszönd meg a díjat, akitől kaptad.
- Írj 10 dolgot magadról.
- Válaszolj 10 kérdésre.
- Írj 10 kérdést.
- Küldd tovább 10 embernek.

 

10 dolog rólam:

1. Nagyon szeretem az olíva bogyót.

2. Leiner Laura a példaképem.

3. Nem játszok semmilyen hangszeren.

4. Kedvenc csokim a tejcsoki bubis milka. :3

5. Függetlenül attól, hogy JB ff-t írok, az én első számú kedvencem Austin Mahone!

6. Az igazi nevem Laura.

7. 8.-os vagyok.

8. Calvin Harris a kedvenc DJ-m.

9. Emellett imádoma lassú, érzelgős számokat is.

10. Mint például John Legend - All of me.

 

Válaszaim:

1. Olvastad-e a blogom?

Nem.
 2. Ha igen, hogy tetszik? Ha nem olvasni fogod?

Biztosan benézek majd. :)
 3. Hányadikba mész?

8.-os vagyok.
 4. Kedvenc szín?

Pink.
 5. Ki a kedvenc íród?(akár bloggeren is)

Leiner Laura.
 6. Melyik a kedvenc blogod? (Linkkel együtt)

Az álarc mögött.
 7. Vélemény a Union J-ről?

Nem ismerem a zenéjüket, de George helyes.
 8. Melyik a kedvenc sportágad?

Lovaglás, tánc.
 9. Sportos vagy inkább elegánsabb a stílusod?

Az én stílusom leginkább a kettő közé helyezhető, ugyanis próbálok elegánsan öltözni úgy, hogy azért megmaradjon a lazább, sportosabb megjelenés.
 10. Van testvéred?

Igen.

 

Kérdéseim:

1. Melyik a kedvenc könyved?

2. Ha van, akkor ki a példaképed? Ha nincs, miért nincs?

3. Mi a hobbid a blogoláson kívül?

4. Melyik a kedvenc zeneszámod?

5. Mi a véleményed Justin Bieber-ről?

6. Milyen nyelven tudsz még a magyar mellett?
7. Szoktál nézni valamilyen sorozatot? Ha igen, melyiket?
8. Melyik a kedvenc csokid?
9. Várod már a telet?
10. Mit jelent számodra az írás?

Akiknek tovább küldöm:
1. M. Mircsi
2. Hummel Noémi
3. Barby & Lana & Franciska
4. Linessa
5. Raquel & Dorine Grande & Sparkling Angel
6. Do_Payne
(Bocsánat, hogy nincs meg a 10, de most ezeket a blogokat díjaznám csak.)

Még egyszer köszönöm a díjat, és további jó blogolást kívánok mindenkinek! :)
By: Cassie T. Mendez


~4. fejezet

Üdv! ^^ Nagyon szégyellem magam, amiért mindamellett, hogy nyilvánosan kijelentettem, hogy már múlt hétvégén közzéteszem a következő részt, csak sikerült egy héttel későbbre tolnom a fejezet publikálását... Elnézést, nem így terveztem! :/ Mostantól nem ígérek inkább semmit, és csak remélni tudom, hogy nem haragszik rám senki. Ha lehet, akkor az lenne a kérésem, hogy bárki, aki olvassa a blogot, feltétlenül hagyjon megjegyzést, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Előre köszönöm mindenkinek! :) Jó olvasást!

 

"Az élet nehéz, és sokszor nem látni a rossznak a végét. Néha azt hiszed, az út innen már csak fölfelé vezethet, aztán mégis kiderül, hogy tovább vezet lefelé. Az alagút végén megcsillan a fény, aztán épp oly hirtelen elhalványul. Néha azonban a katasztrófában is van gyógyulás. Néha az ember kap még egy esélyt."

 

 

Néhány ember valami különösebb csoda folytán különleges kisugárzással rendelkezik, egyfajta sugárzó személyiséggel, ami gyógyító és erősítő hatást gyakorol a gyengébb emberekre. Olykor bele sem gondolunk, mennyi fájdalmat tudunk okozni másoknak és maguknak a kicsinyes viselkedésünkkel, vagy épp a gyerekes gondolkodásunkkal. Ugyanez persze fordítva is igaz, néha az a legrosszabb, ha egy másik emberben látjuk meg a rossz tulajdonságokat, és kényszert érzünk az azonnali kijavításra, a jobb emberré tételre. Ilyenkor elkönyveljük a világot „rossznak” és kegyetlennek, mintha a saját kis auránk bemocskolása felérne az egész univerzum elrontásával. Pillanatnyi véleményt alkotunk olyan meggyőződéssel, mintha váltig állítanánk, hogy egy év múlva is ugyanezen állásponton leszünk majd. Aztán egyszer csak, egy földre szállt angyal képében megjön számunkra a megtestesült megvilágosodás, amikor kerek egészében magunk előtt látjuk az emberiséget, és hirtelen mindent megértünk. Ha jön egy csodálatos ember, egy olyan ember, aki lelkivilágával elhozza számunkra ezt az eufórikus érzést, ami miatt megváltozik minden. De nem, nem érezzük magunkat „hepi”-nek, nem gondoljuk, hogy előttünk nincsenek lehetetlenek. Nem, nem erről van szó. Hanem ami miatt reálisnak látunk mindent, elhisszük, hogy feladatunk van az életben, és hogy talán letehetünk valamit az asztalra. Az ilyen emberek példákként szolgálnak mindenki számára, meg tudják mutatni, mi is az élet értelme, és mennyire máshogy is lehet látni valamit, ha kicsit pozitívan gondolkodunk. Azt mondják, minden ember megtalálja az életben az igaz barátját. Nos, hogy nekem ki is az? Legszívesebben rávágnám, hogy Justin Bieber. Csakhogy bármennyire is bizonygatom, hogy így van, attól még a helyzet ugyanaz marad. Justin Bieber, a milliónyi lány által istenített énekes valószínűleg már járt egy-pár halálos beteg kislánynál, akikbe mind a legjobb tudása szerint próbált lelket önteni, örömet szerezni nekik. Mindez csak egy napot felkaroló program, ami azt jelenti, hogy pár nap múlva, ha esetleg arra vetemednék, hogy levelet írjak Justin-nak, vagy írjak neki a Facebook-on, Twitteren, minden bizonnyal csak egy leszek a sok százezer rajongói üzenet között, akik mindannyian ugyanazt állítják: Justin Bieber tökéletes számukra. Nem emelkednék ki az én kis személyes élményemmel sem. Az az igazság, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak. A Justin-nal töltött nap óta egy egész hét eltelt már, és én élek és virulok. Szorgalmasan eleget teszek dr. Wall minden utasításának, minden gyógymódot kipróbálok, és néha komolyan el is hittem, hogy meggyógyultam. Ám a diagnózis még hátra volt. Ma, amikor felkeltem, ismét csak egy fájdalmas kis érzés nyilallt bele a szívembe, mint ahogy az az elmúlt egy hónap reggelein mindig is megtörtént. De már egyre apadt a keserűség, és hiányérzet, hiszen az a NAGY NAP is egyre távolodott, amikor találkoztam Justin Bieber-rel. Ma, amikor felkeltem, még nem sejtettem, hogy a mai napom több szempontból is meghatározó lesz.

-          MEGLEPETÉÉÉS! – tárta ki a szállodai szobám ajtaját anya és Nick, mire hirtelen felpattant a szemem, és felültem az ágyamon.  – Boldog születésnapot!

Anya és Nick egy hatalmas csokitortával egyensúlyozva léptek be a szobámba, én pedig csak a szám elé kaptam a kezem. Ó, augusztus 31.! Hogy is felejthettem el, hogy ma van a szülinapom? Te jó ég, 16 éves vagyok, hiszen ez elképesztő!

-          Én… én… - hebegtem zavaromban.

-          Jól van, Blair, tudjuk, hogy elfelejtetted a szülinapodat itt a nagy izgalmakban – nyugtázta Nick. Mindig nagy csodálkozás számomra, ha Nick elejt egy-egy ilyesfajta megjegyzést, és mindig rá kell jönnöm, hogy jól ismer. Túl jól.

-          Igen, ez igaz… Jaj, annyira aranyosak vagytok! Köszönöm!

Gyorsan kívántam valamit, azt, ami elsőként eszembe jutott, majd egy szusszanásra elfújtam a tortámon lévő 16-os gyertyát.

-          Gyere ki megenni a szülinapi reggelidet! – javasolta anya, mire kikászálódtam az ágyból, és a mobilomat felkapva az éjjeli szekrényemről kimentem a konyhába. Az asztal már gyönyörűen meg volt terítve, anya már a tortát is elkezdte felszeletelni. Tehát az lesz a reggeli. Juhú!

Lopva rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy csekkoljam, nem jött-e esetleg valami értesítésem. Hát, egy darab árva üzenetem jött is, még éjfél tájékában, természetesen az én hűséges barátomtól, Dylan-től, aki boldog szülinapot kívánt nekem, és biztosított róla, hogy a mai nap folyamán még fel fog hívni. A napom tehát egyértelműen jól indult, aminek következtében úgy vigyorogtam a reggeli tortázás közben, mint a vadalma.

-          Blair, mi történt? – húzta össze a szemöldökét Nick.

-          Szülinapom van! – jelentettem ki, mintha ez nem lenne elég egyértelmű. – Ilyenkor az emberek mosolyognak, nem?

Anya és Nick lopva összenéztek, biztosan azt gondolván, hogy nem vettem észre ezt a kis szemkontaktust. Pedig nagyon is észrevettem, és tudom is, mire gondoltak. Arra, hogy igen, az emberek általában mosolyognak, ha születésnapjuk van… De nem a rákos beteg emberek. Chh.

-          Igen, persze, hogy mosolyognak – nyugtázta anya. – Légy boldog, kicsim!

-          Az vagyok – bólintottam. – Dylan nemsokára hívni fog.

-          Akkor biztosan amiatt ér fülig a szád… - jegyezte meg Nick.

-          Nem csak azért – ráztam meg a fejem. – Csak jókedvem van.

Anya kezében megállt a villa, amivel már majdnem be is kebelezte a tortaszeletét, és hitetlenkedve nézett rám.

-          Nagyon megváltoztál – jelentette ki anya örömteli hangon. – Már egy jó ideje mintha… Mintha nem…

-          Mintha nem lennék beteg – segítettem ki anyát. – Ugye ezt akartad mondani?

-          Ezt – helyeselt. – Tudod, mindig is furcsán viselkedtél. Egy rákos ember különleges, nem olyan elvilágiasodott, mint önző társai. Egy rákos ember tud örülni a meglévő idejének, te viszont mindig is dühvel tekintettél az egészre. Haragos voltál, szomorú és elkeseredett is egyben. Most meg… Kivirultál. Nem tudom, mit higgyek.

-          Hidd el, én se. Ha arra gondolok, hogy még mindig fenn áll a veszélye a halálomnak, nem félek. Úgy érzem, muszáj élnem, mert van mondandóm még a világnak. Segíteni szeretnék a rászorultakon, mind anyagi, mind lelki értelemben, tudatni akarom a világgal, hogy Blair Stanwood nem véletlenül csöppent bele a föld élet hullámvasútjába.

Anyáék elismerően néztek rám, de éreztem, hogy még nem teljes odaadással. Mármint, még nem voltak száz százalékig biztosak a sikeremben. Egy ideig csendben ettünk, majd Nick megszólalt:

-          Nincs semmi olvasnivalóm, nem megyünk le az újságoshoz szétnézni?

-          De, én megyek veled – ajánlkoztam, ugyanis valami jó kis tinimagazin (amiben az esetek többségében valamilyen formában mindig szerepel Justin Bieber…) igazán jól tud jönni néha.

Még sietve bekaptam az utolsó falatokat, ami a reggelimből maradt, és már indultam is a szobámba felöltözni. Kinéztem az ablakon és boldogan konstatáltam, hogy a nap hétágra kisütött. Természetesen ezt az alkalmat megragadván az egyik kedvenc rövidnadrágomat kaptam magamra egy bőbb fazonú trikóval. Hajamat gyorsan megfésültem, majd egy gyors kontyba kötöttem. Átszaladtam a bátyám szobájába, ám ő tulajdonképpen még sehol sem tartott a készülődésben.

-          Nick, csipkedd már magad – tapsoltam egyet.

-          Jól van, nyugi – intett le a bátyám. – Amúgy meg hogy van az, hogy te előbb kész lettél, mint én?

-          Tudod, most már nagyon vágyom egy jó magazinra… Pletykákra éhezem, de komolyan, fogalmam sincs, mizu mostanság a sztárokkal!

Nick körülbelül úgy nézett rám, mintha épp pisztollyal a kezemben fenyegetném őt, hogy adja ide minden értékét.

-          Ahh, lány vagyok – próbáltam magyarázkodni, de a bátyám még mindig csak pislogás nélkül meredt rám. – Azt hittem, ez elég ok a pletykaéhemre.

-          Én meg azt hittem, hogy szorult beléd némi ész az évek során – forgatta a szemét Nick. – Blair, ne légy ilyen végtelenül primitív és közönséges. Az még oké, hogy el szeretnéd olvasni a Bravo magazin következő érdekfeszítő izgalmakkal teli számát, de hogy ilyen vágyakkal telve? Ne ijesztgess.

-          Te se, hogy ilyen diplomatikusan fogalmazol!

-          Ennek köze nem volt a diplomatikus válaszadáshoz.

-          A lényeg, hogy SIESS!

-          Miért nem mész egyedül?

-          Nick, gyerünk már!

-          De tényleg, menj csak egyedül!

-          És honnan tudjam, hogy te mit akarsz az újságostól?

-          Oké, megyek már – adta meg magát a bátyám.

Tíz perccel később végre indulhattunk is az újságos-kereső körútra, amiből tulajdonképpen az lett, hogy az első kezünk ügyébe akadó hírlaposra lecsaptunk. Ebben az esetben ez egy szerény kis bódét jelentett.

-          Jó napot – köszöntünk az eladónak, mire az unottan ránk nézett.

-          Üdv, mit adhatok? – érdeklődött most már kicsit barátságosabban.

Nick három újságot is kiválasztott magának, mindegyik valami filozófiai magazin volt, amiken én csak húztam a számat. Hogy bír ő ilyeneket olvasni?

-          Én egy Bravo-t szeretnék – szóltam, miután az újságos lomhán elénk adta a bátyám kéréseit.

Most még tovább kutakodott, úgy tűnt, nem igazán találja, amit keres. Végül aztán kihúzott az egyik rekeszből egy magazint, rápillantott, mire meglepett képpel fordult felém. Nem értettem, mi lehet a problémája, sőt azt már végképp nem, hogy miért várja tőlem a segítséget. Mindenesetre kíváncsian ránéztem az újságos kezében tartott Bravo magazin címlapjára, majd elsápadva kaptam a szám elé a kezem, és Nick kezét kezdtem el némán rángatni. A bátyám összeráncolt szemöldökkel vizslatta az újságot.

-          Ez a lány itt a címlapon – szólalt meg az a személy, akinek ebben a helyzetben a legtöbb lélekjelenléte volt, vagyis az újságos. – Te vagy?

Ez az egyszerű, ám annál nagyobb tartalmat magába foglaló kérdés nekem szólt. Egy percig nem is értettem, mi történik velem. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legnépszerűbb tinimagazinjának, a Bravo-nak a címlapján ugyanis egy életvidám, 15 éves, szőke hajú lány ölelte szorosan a tökéletes megjelenésű popsztárt, Justin Bieber-t. A jelenet pontosan egy héttel ezelőtt történt meg a Vallaby Times Park-ban, amikor utolsó búcsúnkat rendeztük Justin-nal. A kép mellett nagy betűkkel ez a felirat volt látható: „Justin dobta Selena Gomez-t?”. Jaj, te jó ég, dehogy dobta! Abban a szent pillanatban akár meg is tudtam volna ölni a világ összes sunyi lesifotósát, akik közt ott bujkál az is, aki minket kapott le ölelkezés közben. Nem mondanám, hogy mindez annyira lesokkolt volna, vagy ilyesmi, csak dühöt éreztem. Vajon Justin mit fog szólni?

-          Ezt… - dadogtam. – Ezt… Ezt megvesszük.

Nick szó nélkül az újságos kezébe nyomta a pénzt, majd az újságokkal együtt hazasiettünk. Út közben én többször is elsírtam magam, Nick viszont csak mérgesen összeszorította a fogait. Éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a mobilom, de annyira tele voltam értetlenséggel és megválaszolatlan kérdésekkel, hogy nem érdekelt semmi a magam baján kívül. Az egész Egyesült Államok tinifelhozatala engem fog kipécézni a pillantások kereszttüzeinek célpontjául, ugyanis „Justin barátnője lettem”…  Hogy tehettek ilyet a hazug újságírók? Komolyan képesek voltak lesifotót gyártani kettőnkről, amint éppen ölelkezünk azon a napon, amikor Justin a kívánságomat teljesítette? És mindezt sunyi módon berakták címlapsztorinak. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy akár fel is jelenthetném a Bravo-t. Egész hazafelé tartó úton kész bosszúterveket kovácsoltam össze, a szálláson azonban megint csak keservesen sírva fakadtam, és szó nélkül anya kezébe nyomtam a magazint.

-          De hiszen ez… - kerekedett el anya szeme, és az újság markolásába kis híján belefehéredett a keze. – Mekkora disznóság! Azonnal hívd fel Justin-t, hogy mit szól ehhez!

-          Mégis mit szólna? – szipogtam. – Ki lesz akadva. Az én hibám. Én öleltem meg.

-          Dehogy a te hibád, Blair! – simította meg a vállam anya. – Szerinted hány rajongót ölelt már meg az a srác? Elég sokat, nem gondolod? Pech, hogy pont veled kapták le…

Pech? Na ne. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Gyorsan előkaptam a mobilom, mert az is eszembe jutott, hogy az imént valaki keresett. Rápillantottam a kijelzőre, majd elkerekedett szemmel gyorsan visszahívtam Justin Bieber-t. Tudtam, hogy nem napolhatom el ezt a beszélgetést, mert ez most tényleg lényeges. Éppen csak kicsöngött, Justin máris felvette.

-          Szia, Blair – köszönt szokatlanul nyugodt hangnemben, én pedig erre összerezzentem, ugyanis még nem volt szerencsém Justin-nal telefonon beszélni.

-          Hello… - szóltam elvékonyodott hangon.

-          Mi a baj? Csak nem láttad a Bravo címlapját? – nevetett jóízűen, amit már végképp nem értettem.

-          A kedvenc újságom – ismertem be. – Láttam… És elnézést kérek.

-          Ne szórakozz már, Blair – kacagott még mindig. – Ha az újságírók azt akarják, szereznek egy képet egy argentin farmergazdálkodó feleségéről, és összevágják velem. Tudod, hogy van ez!

-          De akkor most mit csinálunk? – tettem fel a kérdést tanácstalanul.

-          A legközelebbi koncertemre úgyis VIP helyed lesz, hát majd felhívlak a színpadra és együtt bejelentjük, hogy nem járunk, és hogy az újságírók szar munkát végeztek. Ennyi kábé – ismertette az álláspontot, mire újból összeszorult a gyomrom. Millió néző előtt menjek fel a színpadra?

-          Persze, oké – bólintottam kissé megnyugodva.

-          Rendben vagy, Blair? – érdeklődött Justin olyan végtelenül kedvesen.

-          Igen – feleltem határozottan.

-          Nem is tudod, mennyire – nevette el magát megint. – Na, majd még találkozunk.

És megszakadt a vonal. Hihetetlenül megnyugodtam, hirtelen minden teher leszakadt a vállamról, ami az imént kíméletlenül rám nehezedett. Szóval, ez csak egy ostoba tinimagazin, aminek egyrészt, nem kell hinni sem, másrészt, mindenki meg fogja tudni az igazságot nemsokára.

-          Na, mit mondott? – kérdezte anya kíváncsian.

-          A koncertjén bejelenti, hogy nem járunk – sóhajtottam.

-          Gondoltam – biccentett anya és Nick is.

Megkönnyebbülten csoszogtam be a szobámba, majd jobb dolgom nem lévén, bekapcsoltam a laptopot, amit elhoztunk. Írni támadt kedvem, meg akartam osztani valakivel, ez esetben a Worddel, a sérelmeimet, meg úgy egyáltalán, a történetemet, ami eddig igencsak érdekesnek bizonyult. Elhatároztam, hogy blogot nyitok, és ott vezetem a saját, igaz alapokra épülő sztorimat, és csak reménykedtem, hogy a hepiend sem fog elmaradni. Akár elhiszi bárki is, akár nem. Nem tudom, meddig, de az biztos, hogy jó sokáig csak gépeltem és gépeltem, fejezetekre szedve minden momentumát az életemnek attól a naptól kezdve, amikor megtudtam, hogy rákos beteg vagyok. Többször átolvastam, és átjavítottam egyes részeket, míg végülis készen lettem egy kisebb terjedelmű, részekre bontott novellával, aminek még sehol nem volt a vége, ergo egyértelműen elkezdtem gondolkozni a folytatáson. Vajon mi lesz a koncerten? Lesz ott egyáltalán valami érdekfeszítő? Az érzések vadul kezdtek el bennem kavarogni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy csak ülök. Csak ülök már egy fél órája, és elmélkedek, vagy ki tudja. Talán kicsit csalódott is voltam. Ha a koncerten Justin bejelenti, hogy félreértés ne essék, mi még életünkben sosem jártunk, én leszek a szerencsétlen, megalázott Blair Stanwood, aki csak áll a hatalmas színpadon, millió rajongó előtt, akik között a túlnyomó többséget képviselő lányok szívéről egy hatalmas, vaskos kő gördül le, hogy igen, Justin Bieber még szabad. Vagyis hoppá, valószínűleg mégsem az, ugyanis Selena Gomez kisasszony esetleg mégis kapcsolatban állhat vele. Bár, őszintén szólva, ha Selena nem is lenne a képben, kizárt dolog, hogy Justin szívét nem birtokolja jelenleg egyetlen gyönyörű lány sem. Összesítve mindezt, arra a megállapításra jutottam, hogy tuti, egyszerűen biztos vagyok benne, hogy valami érett, Justin-hoz passzoló szépség a barátnője, aki akár Selena is lehetne. De én, na én biztos nem. Pedig mit nem adnék azért, hogy egyszer elmondhassam magamról, hogy én vagyok Justin Bieber barátnője! Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon, ám nem kezdtem el sírni. Annyi mindent éreztem, hogy fel sem fogtam, mi történik körülöttem. A nyüzsgés, ami nem is olyan régen még olyan nagyon vonzónak tűnt számomra, hirtelen beszippantott, és sodort engem is a többi áldozattal együtt. Hiszen hány lány mondhatja el magáról, hogy a Bravo magazin címlapján pózolhat Justin Bieber-rel, még ha mindez nem is direkt történt, ráadásul a hozzá csatolt hír sem rejt igazságot? Mindaz, ami az elmúlt pár napban történt, kezdve dr. Wall megismerésén át a Justin-nal való találkozásomtól a címlapfotóig, hihetetlennek tűnt és kissé sokkolt is. Nekem nem a suliban lenne a helyem egy átlagos amerikai lányként, akit átlagos osztálytársak vesznek körül átlagosan egészségesen? Minden bizonnyal ez lenne a normális, de ehelyett én belecsöppentem egy „bűnténybe”, miszerint én lennék az a „szörnyeteg”, akit Justin ölelget, ezzel pedig iszonyatosan nagy port kavartam. Eszembe jutott az is, hogy ezentúl szinte mindenhol fel fognak ismerni, jól meg is bámulnak, majd levonják azt a következtetést, hogy én vagyok Justin Bieber barátnője. És bár én nem lennék ellene, hogy ez a dolog valóssá váljon, sajnos ez nem rajtam múlik, és amúgy is teljességgel lehetetlen.

-          Blair! – rontott be a szobámba minden előzmény nélkül Nick.

Meglepetten odakaptam a fejem, és rögtön meg is állapítottam, hogy Nick eléggé feldúlt állapotban van.

-          Mi a baj? – kérdeztem aggodalmaskodva.

-          Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva. – Csak kérlek, gyere!

Mit sem sejtve léptem ki a szobából, és a konyha felé vettem az irányt a bátyámmal az oldalamon, aki még mindig titokzatosan viselkedett.

-          Anya, elmondanád mi történt? – faggattam anyát. – Nick furcsán viselkedik.

-          Kapd fel gyorsan a cipődet, bemegyünk a kórházba – sürgetett anya válasz helyett.

Ettől az utasítástól annyira megijedtem, hogy kedvem lett volna elegánsan elájulni, ám látva anya és Nick kicsit sem vészjósló tekintetét, inkább lehiggasztottam az idegrendszeremet.

-          És azt lehet tudni, hogy miért megyünk? – próbáltam kiszedni valamit anyáékból.

-          Nem igazán – vonta meg a vállát Nick.

-          Akkor ez rossz hírt is jelenthet…? – sápadtam el hirtelen.

-          Nem – nevetett anya hitetlenkedve.

-          Akkor most mi van? – fakadtam ki tanácstalanul.

-          Majd meglátod – felelte Nick és anya kórusban, amivel sikerült felettébb felidegesíteniük.

Kelletlenül felhúztam egy nyári szandált, bár legszívesebben tüntetőleg bezárkóztam volna a szobámba, jelezvén, hogy ha hülyének néznek, akkor hagyjanak is békén, ám a kórház nem játék. Ha oda hívnak be, akkor azt nem lehet elbliccelni, mert több mint valószínű, hogy most is fontos dologról van szó. Arra tippeltem, hogy dr. Wall valami újfajta gyógyszerezést fog ajánlani, ami állítása szerint majd valami hiper-szuper dolog lesz. Csak azt nem értettem, hogy ezt miért nem lehetett közölni velünk… Na, mindegy. Ahhoz képest, hogy engem mennyire sürgettek, végülis elég nehezen sikerült elindulni, mert anya még megitta a kávéját, Nick meg még megnézett valamit a neten, de nekik olyan rohadtul sürgetniük kellett engem… Amikor végre bekászálódtunk a kocsiba, valamennyire lecsillapodott bennem a hirtelen düh, de azért még mindig nehezteltem a családomra, amiért ilyen szinten semmibe vettek. A kocsiban anya rutinos mozdulattal bekapcsolta a rádiót, amiben épp egy érzelmes Justin Bieber-szám ment, ennek hatására pedig ösztönösen megdobbant a szívem. Soha még életemben nem láttam olyan helyes fiút, mint amilyen Justin, és soha életemben nem leszek képes ennyire kedvelni valaki mást, mint őt. A tudat, hogy a koncerten még fogok vele találkozni, viszonylag feldobta a hangulatomat, úgyhogy vidáman dúdolva kuporogtam a hátsó ülésen, míg meg nem érkeztünk a kórházba. Oda belépve már kevésbé éreztem magam boldognak, ugyanis rögtön összeugrott a gyomrom, és azokat az okokat kezdtem latolgatni, amik ilyen sürgős idejövetelt kívántak tőlünk. Akárhogy is gondolkoztam, benne volt a pakliban a lehető legrosszabb hír is. Betegen azonban éppen elégszer verték már belém a reményt ahhoz, hogy most is bizakodva tekintsek a dolgok felé. Miután beregisztráltunk a portánál, azonnal dr. Wall irodája felé vettük az irányt. A váróban szerencsére mindössze öt percet kellett eltöltenünk, mert az orvosom máris behívott minket a szobájába, ahol én természetesen az ágyon foglaltam helyet. Anya és Nick egy-egy székre ültek le.

-          Blair Stanwood – köszöntött mosolyogva dr. Wall, majd az iratai között kezdett keresgélni. – Először is, boldog születésnapot!

-          Köszönöm, dr. Wall – biccentettem, majd izgalommal telve szuggeráltam a papírokat.

-          Nos – kezdte a doktor, amikor végre megállapodott egy elég hivatalosnak tűnő iraton. – Tudod-e, miért jöttél ide?

-          Senki nem mondott semmit, úgyhogy nem igazán – válaszoltam kissé rosszallóan.

-          Akkor jó – bólintott dr. Wall, mire értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. – Megszületett a legfrissebb diagnózis.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. A diagnózis mindig az aktuális állapotomat mutatta be, ami azért volt fontos, mert ilyenkor lehetett megállapítani, hogy milyen irányba változott a helyzetem, és hogy ez alapján milyen gyógyszerezést kell alkalmazni. Az eredmények pedig általában nem szoktak túlságosan meglepni.

-          És mit sikerült diagnosztizálni? – kérdeztem.

Dr. Wall jelentőségteljesen rám nézett, majd végigjáratta tekintetét anyán és Nick-en is. Nem fért a fejembe, hogy minek ez a körítés, és miért nem lehet végre túllenni azon a diagnózison… Dr. Wall pár másodpercig átfutotta a papírját, majd arcát felém fordítva végre kibökte:

-          Blair, a rák erőteljes gyógyulásnak indult a szervezetedben. Nem véletlenül akartam az orvosod lenni, tudtam és láttam, hogy van esélyed. Amióta csak a kezelésem alatt állsz, olyan gyógyszerezést próbáltam kialakítani neked, hogy az a lehető leghamarabb arasson sikert. De ezentúl fokozott figyelemmel kell kísérnünk a gyógyulás folyamatát, Blair, minden egyes beadott gyógyszernek erős javulást kell produkálnia, hogy együtt tökéletes munkát tudjanak végezni, ehhez pedig nagyon ügyesnek kell lennünk. A gyógyszerezésedet már összeállítottam, csak minden energiáddal az utasításaimra kell figyelned, aludj rengeteget, kirándulj a szabadban, de legfőképpen hallgass mindig arra, amit mondok! Az a cél lebegjen a szemed előtt, hogy egészséges ember leszel, nem lesznek gátlásaid, és olyan lehetsz, mint bárki más!

 

Kíváncsian  várom a véleményeiteket, amiket ne felejtsetek el megosztani velem! ;)

~By: Cassie T. Mendez

 

 

 

 

 

 



~3. fejezet

Sziasztok Drága Olvasók! :) Végre kijelenthetem, hogy elkészült a 3. fejezet, amit amúgy már hétfőre terveztem, és azon a napon meg is írtam, csakhogy nem tetszett... Így újraírtam! Nos, a végeredményt Ti értékeljétek egy-egy komment formájában! ;) Kellemes olvasást!

 

"Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül."

 

 

 

 

Váratlanul megszólalt a zsebemben Justin As long as you love me című száma, mire elpirulva kaptam elő a mobilomat. Justin csak elnevette magát, én meg le sem tudtam venni a szemem róla… Annyira magával ragadóan nézett ki, annyira szerettem őt abban a pillanatban, hogy meg is feledkeztem a telefonomról, amiből csak tovább üvöltött az As long as you love me.

-          Nem veszed fel? – kacsintott rám egy eszméletlenül aranyos mosoly kíséretében Justin.

Zavartan beletúrtam a hajamba, és rápillantottam a kijelzőre. Dylan neve és képe volt rajta, így gyorsan elfogadtam a hívást.

-          Helló – szóltam bele izgatottan.

-          Szia, Blair – köszönt Dylan. – Mi történt veled? – tette hozzá nevetve.

-          Ezt hogy érted? – ráztam meg a fejem.

-          Boldognak tűnsz – felelte. – Feltételezem viszont, nem miattam…

-          De, nagyon örülök neked! – szabadkoztam őszintén. – Csak… Tudod…

-          Értem én – válaszolta Dylan. – Találkoztál vele. A csodálatos Justin Bieber-rel.

Arcomon átfutott egy röpke mosoly, Justin pedig azonnal elvigyorodott, biztosan rájött, hogy a vonal túlsó végében épp őt említették.

-          El sem tudom mondani, mennyire tökéletes ez a nap! Erre egyszerűen nincsenek szavak – áradoztam önfeledten.

-          Képzelem… - nevetett fel a barátom. – Egyébként van egy hírem.

-          Ki vele!

-          Jövő héten Atlantába megyünk osztálykirándulni.

-          Vagyis találkozok a régi osztályommal… - vontam le a következtetést bizonytalanul.

-          Így van. A lányok abban reménykednek, hogy talán ők is találkozhatnak Justin Bieber-rel. Hát, én megmondtam nekik, hogy ne álmodozzanak, mert semmi értelme nincsen.

Nyeltem egy nagyot. Tulajdonképpen azért nem találkozhatnak a lányok Justin-nal, mert akkor már vége az itt tartózkodásának, és én se fogom látni őt… Ez az egész csak egy napot felkaroló program, semmi több. Ám ilyenkor bevillan az agyamban egy riasztó, és annyira szívesen fel tudnám magam pofozni, mert ilyen felfuvalkodott, telhetetlen kiscsajt, mint amilyen én vagyok az előbbi észrevételem példájával bizonyíthatóan, még nem látott a világ. Őszintén széles mosolyra húztam a számat.

-          Igen, ezt nagyon meg kell becsülnöm, hihetetlenül szerencsés lány vagyok – mondtam ki, amit abban a pillanatban gondoltam.

A vonal túlsó végében Dylan egy pillanatra elhallgatott, majd gyorsan újra szólt:

-          Vagy inkább nekik kéne rájönniük, mennyire szerencsések, és ne nyávogjanak.

-          Most mennem kell – vágtam rá zavartan, mert hirtelen leesett, mire célzott Dylan. Én világosan kinyilvánítottam számára, hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagyok (ami, valljuk be, nem teljesen így van…), erre ő kiábrándít, hogy inkább azok a mázlisták, akik tovább élhetnek.

-          Oké… Akkor szia.

Zsebre vágtam a telefonom, mire Justin kérdőn nézett rám.

-          Minden rendben? – érdeklődött olyan eszméletlenül cukin, hogy akaratlanul is elmosolyodtam, és ez a mosoly egész délutánra odaragadt az arcomra.

-          Persze – bólogattam határozottan. – Na, elmegyünk valahová?

Justin készségesen elmagyarázta, hogy meglepetéssel készült nekem mára, úgyhogy csak üljek be a kocsijukba, és elfurikázunk egy nagyon klassz helyre. Ragyogó arccal konstatáltam, hogy bizony a világszerte milliónyi lány által bálványozott ultrahelyes, übermenő kanadai popsztár meglepetéssel készül számomra. Visszavonom, mégis szerencsés vagyok, bárki bármit is gondol. Együtt kimentünk a kórházból, és beszálltunk az autóba. Mondanom se kell, arcom csak úgy virult, el se mertem hinni, hogy valóban Vele utazok egy és ugyanazon kocsiban. Persze egész úton járt a szám. Hosszasan köszönetet mondtam azért, hogy Justin eljött ide hozzám. Sokáig elemeztem, hogy most tényleg fogalmam sincs, merre mehetünk, ugyanis nem ismerem ezt a várost, szóval tutira be fog válni a meglepi. Tulajdonképpen bármiről, amit megláttam az úton, kisebb véleményt alkottam, amit természetesen megosztottam az utastársaimmal is. A sofőr csak komoly tekintettel vezetett, őt különösebben nem érdekelte a mondanivalóm, sőt szerintem már kicsit idegesítettem is, de egy rákos beteg lányt nem fog csendre inteni.

-          Blair, nem szeretnéd a gondolataidat egyszer papírra vetni? – kérdezte hirtelen Justin.

-          Hogy én? Papírra vetni? Úgy érted, leírni? Miért? – hebegtem zavartan.

-          Mert amit egész úton összehordtál, az nem csak egy üres fecsegés volt. Érdekes lehet a gondolatvilágod, legalábbis én így vettem ki. Nem gondolkoztál esetleg azon, hogy író legyél?

-          Én mégis hogy lehetnék író? – nyeltem egy nagyot. – Meg fogok halni.

-          Ne add fel ilyen könnyen! Neked tehetséged van, nem is akármiben, az írásban, a fogalmazásban! Olyan keserű élettapasztalattal rendelkezel a betegséged által, amilyet egy normális 15 éves lány még a leggyűlöltebb ellenségeinek sem kívánna. A feladathoz, miszerint küzdened kell a rákkal, neked nagyon korán fel kellett nőnöd. Rengeteg léleképítő gondolat rejtőzik benned, Blair! Gondolj bele, mennyi fiatalnak lehetsz majd példaképe egyszer, ha híres író leszel, egy ilyen sötét múlttal. Feladatod van ebben a világban! Tudod, mikor annyi idős voltam mint te, már eléggé felkapottnak számítottam. De jöttek negatív visszajelzések is, rengetegen megutáltak, mert nyilván nem mindenkinek jöhet be az én zeném sem. Emlékszem, egyszer azt kívántam, bár ne élnék tovább. Úgy éreztem, hogy többen ítélnek el, mint amennyien szeretnek. De tudod, mi éltetett? A tudat, hogy tehetséget kaptam. Tehetséget, ami miatt késztetést éreztem arra, hogy folytassam a dalok írását, éneklését. Tudtam, hogy megbízásom van a világban. Komolyan feladnád a harcot pont akkor, amikor kiderül, miben vagy igazán jó? Hát ne tedd, mert minden talentum, amit kapsz, ajándék. Egyszer élsz, csak egy lehetőséged van megmutatni a világnak, mit tudsz. Ha ezt elszalasztod, csak mert a rák kifogott rajtad, akkor ennyi volt. Ennyi.

A szavai beleivódtak az agyam legrejtettebb zugaiba. Egy pillanatra átpörgettem a fejemben minden momentumot, ami dr. Wall szavait idézte, átgondoltam az összes biztató és ösztönző visszajelzést, amit más emberektől kaptam. Ha eddig azt hittem, szerencsés lány vagyok, akkor a mostani állapotomra nincsenek szavak! Hogy miért? Egyszerű. Hallottam már sok halálos beteg emberről, akár filmekben, akár más emberektől. Ám azt egyszer sem vettem észre, hogy bárki is arra sarkallná a szegény beteget, hogy ne adja fel az életét, küzdjön a kór ellen. Na, most velem mi is történik? Mindenki, de konkrétan mindenki azt papolja, hogy a hit, a remény és még a mittudoménmicsodák segítségével egyfajta lelki erő hatására meggyógyulhatok. Sőt! A legtöbben egyenesen állítják, hogy élni fogok, vegyük csak Justint, aki írói vénát lát bennem…  A szemeimet lehunyva egy magabiztos, eltökélt Blair-t láttam magam előtt, aki nem hagyta magát, eldöntötte, hogy ő már csak azért is élni fog.

-          Biztosan sokszor elképzelted már az érettségidet, a szalagavatós izgalmakat, az egyetemre való jelentkezésedet, az első szerelmedet, csókodat, az esküvődet… A férjedet, a gyerekeidet, a karrieredet! Az élet annyi sok boldogságot tartogat számodra, képes lennél mindezt feladni? – nézett Justin mélyen a szemembe.

Az előbbi illúzióm, miszerint céltudatos vagyok, egy pillanat alatt csak azért is szertefoszlott. Megráztam a fejem, és esetlenül Justin-ra néztem:

-          És mi van akkor, ha ez nem rajtam múlik? – böktem ki ezt a mély hangvételű kérdést. Jelen pillanatban ez izgatott a legjobban. Oly sokat gondolkoztam mindenen, amin csak lehetett, elképzeltem, ahogy „hepiend”-del végződik a történetem, és rájöttem, ez az a kérdés, ami a legnagyobb problémát jelentheti.

-          Nincs olyan, hogy nem rajtad múlik. Nincs lehetetlen. Ha hiszel, bízol és remélsz, mindig van esélyed, ezt ne feledd. Most egy olyan helyre viszlek, ahol igazán önmagad lehetsz, ahol boldog leszel majd.

-          Te vagy a legjobb ember, akit valaha láttam – mondtam ki. Lehetséges, hogy ennyi az egész? Hit? És slussz?

-          Egyáltalán nem. Csak azért mondod ezt, mert rajongasz értem. És én tényleg minden rajongómat szeretem, de téged megismerni fantasztikus élmény volt!

Mosolyogva bólintottam. Bármit is mond Justin, bármit is gondol, hogy rajongok érte vagy sem, vele találkozni volt fantasztikus élmény! Csak néztem a nagyváros, Atlanta zsúfolt utcáit, és akkor döbbentem csak rá, mennyire kimaradtam én mindenből, és mennyire nem ismerem a világot. Amióta csak az eszemet tudom, mindig New York volt az otthonom, szinte ki se mozdultam onnan. És most is, mikor még az Amerikai Egyesült Államok területén belül maradtam, annyira meglepett ez a kicsit másfajta világ, teljesen elkápráztatott. Bekanyarodtunk egy kis mellékutcába, és közvetlenül egy csillogóra sikált üvegajtó előtt parkoltunk le. Rögtön tudtam, hogy oda megyünk. A következő pillanatban a sofőr kipattant a kocsiból, és egy elegáns mozdulattal kitárta nekem az ajtót. Én kiléptem a szabad levegőre, csodálkozva körbekémleltem, és sóhajtottam egy hatalmasat. Ez egy igazán filmbeillő jelenet volt, kétség nem fér hozzá!

-          A stúdió – lépett mellém Justin, és rámutatott az üvegajtós épületre.

-          Úúú, megnézhetem, ahogy felveszitek az egyik dalodat? – ugrándoztam örömömben.

-          Annál sokkal jobb dolgot próbálhatsz ki – kacsintott rám Justin.

Ekkor még tényleg nem is sejtettem semmit. Minden lehetőséget lepörgettem a fejemben, de valahogy nem tudtam elképzelni, lehet-e bármi is jobb, mint Justin egyik dalának felvétele. Ahogy besétáltunk a stúdióba, minden erőmmel azon voltam, hogy fontos embernek érezzem magam, de az igazán fontos emberek, akik ott sürögtek-forogtak mindenhol a helyiségben, olyan pillantásokat vetettek rám, mintha legalábbis egy űrlény lennék. Ja, nem. Mintha egy olyan beteg kislány lennék, akinek utolsó álmai teljesülnek. Igen, ez így hitelesebb. Végiglépkedve a hosszú folyosókon azon tűnődtem, vajon Justin-nak mennyire lehet különleges ez a hely. Valószínűleg semennyire. Eszmefuttatásaimat megszakítván egy hatalmas ruhaszalonba érkeztünk.

-          Szervusz, kincsem – ugrott ki egy csinos, nyávogós hangú barna hajú nő az egyik szekrény mögül.

-          Jó napot – köszöntem illedelmesen.

-          Tegeződjünk, édesem – paskolta meg az arcomat. – Engem Cathy Bedingfield-nek hívnak, te meg bizonyára Blair vagy. Szólíts csak Cathy-nek!

-          Rendben – mosolyodtam el óvatosan.

-          Én volnék Justin Bieber stylist-ja személyesen – mutatkozott be büszkén Cathy. – Készen állsz a bulira?

-          Ööö, tulajdonképpen mit fogunk csinálni? – nevettem el magam zavartan.

-          Ó, Justin még nem mondta? – csodálkozott Cathy.

-          Azt szerettem volna, hogy teljes mértékben meglepetés legyen – szabadkozott Justin. – Blair, ma fotózáson fogsz részt venni. Profi fotósorozat, melyet a fotósom készít. Rólad.

Szavai még sokáig csengtek a fülemben. Így utólag meg is állapítottam, hogy ez a kijelentés, ez a meglepetés csakis Justin szájából hangozhatott el ilyen hatásosan. Legalábbis Cathy-től ugyanez nem lett volna ilyen nyálasan tökéletes. Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak.

-          Köszönöm. Mindannyiótoknak – hebegtem végül.

-          Semmiség, drágám – csapta össze a tenyerét Cathy. – Gyere csak be, és válasszuk ki a legcsinosabb ruhát!

A szívem vadul kezdett zakatolni. Én, aki bár nem voltam egy szegény, falusi család sarja, de ifjúságom szép éveit azért mégiscsak betegen töltöttem, egyszeriben azt éreztem, hogy ma csodálatosan gyönyörű lehetek. Cathy személyisége annyira elbűvölt, annyira magával ragadott, hogy akaratlanul is kedveltem ezt a nőt, noha megismerni még nem igazán volt alkalmam. Annyira sugárzott róla a bűbáj és a szeretet, amivel megajándékozott minden egyes pillantásával. Sápadt, világfájdalmakkal teli arcomra visszatért a pír, és az öröm mással össze nem téveszthető szikrája. Emlékszem, kábé ötéves lehettem, amikor az óvodás barátnőmmel elmentünk a dúsgazdag nagynénémhez, aki bár már kiöregedett, de mesés ruhatárát még megtartotta, hogy emlékül és gyönyörködésül szolgáljon az utókornak. Emlékszem, hogy elmentünk hozzá a barátnőmmel, és egész nap öltöztünk és vetkőztünk a ruhákat próbálgatva. Most előtört belőlem ez az izgatott érzés, amit akkor, ötévesen is megtapasztaltam a hatalmas, ruhákkal megtömött gardróbot látván. Azonban kicsiként csak az otthoni fényképezőgéppel fotóztak minket, ellenben most szakosodott fotóst kaptam. Hozzá pedig milliónyi ruhát. Szinte egy órán keresztül próbálgattam a szebbnél szebb ruhakölteményeket, ám mikor Cathy-vel kikötöttük, hogy a fotósorozat hangulata nyárias legyen, elkezdtünk szortírozni is, végül pedig öt darab öltözéket választottunk ki. Összesen pedig tizenöt fotó fog készülni. Annyira izgatott voltam, hogy mikor az első három fényképre kiválasztott ruhát készültem volna felvenni, véletlenül kifordítva bújtam bele a virágmintás szoknyába. Amikor kiléptem az öltözőből, még párszor meg is botlottam, ugyanis a magassarkú cipő, amit kaptam, hogy is mondjam… igazán magas volt!

-          Mesésen nézel ki! – dicsért meg büszkén Cathy, mikor meglátott. – Gyere a szalonba, megcsinálom a hajadat és a sminkedet!

Hirtelen visítani lett volna kedvem. Megcsinálja a hajamat? Ezt hogy érti? Szinte láttam magam előtt, ahogy pózolok a fotós előtt a csodaszép ruhámban, a csodaszép hajammal és csodaszép sminkemmel… Akár egy álomvilág! Egy évvel ezelőtt még depresszióba esve feküdtem a kórházban, folyton az orromat fújva, hangosan zokogva az ápolók legnagyobb örömére. Az élet valóban fordulópontok sokasága. Egy évvel ezelőtt gondoltam-e, hogy túlélek akár fél évet is? A nagy szomorúság hevében az orvosok jóhiszeműsége ellenére is csak a negatívumok játszottak főszerepet az életemben. Álmaimban se hittem volna, hogy egyszer Justin Bieber fog rám mosolyogni egy személyes találkozás során, pláne hogy meglepetéssel is készült, egy profi fotósorozattal! Mindehhez pedig ruhákat kapok sminkkel. És szalonnal. Hű. Jó, ezt a gondolatmenetemet még le fogom játszani egy párszor a nap folyamán. Ahogy átmentünk a szalonba, megint csak tátva maradt a szám. A sminkasztal hatalmas volt, telepakolva mindenféle szempillaspirállal, szemhéjpúderrel, rúzzsal és mindennel, ami csak odafért. Először azonban a fodrász részleghez mentünk, ami szintén nem szerénykedett a kellékeket illetően. Azonnal, várakozásteljesen ültem le az asztalhoz, Cathy pedig rögtön neki is esett a fürtjeim megszelídítésének. Nem mondanám, hogy amúgy rendezetlen hajam lenne, de azért ha egyszer egy fodrászatba menetelem során készülne rólam egy „előtte-utána” típusú kép, nos, látni lehetne a változást. Így történt ez most is. Cathy egyébként, állítása szerint, nem csinált „semmi különöset” a hajammal, „csak” megmosta, és szögegyenesre kivasalta. Nos, mikor mindezzel készen lett, óvatosan belepillantottam a tükörbe. Elképesztően festettem. Szőke hajam a kelleténél kicsit jobban fénylett, ráadásul az egyenesítéstől nem ritkult egy kicsit sem, hanem megtartotta dússágát, csak éppen rendezett formában.

-          Hű, Cathy – sóhajtottam elégedetten. – Zseniális vagy, köszönöm!

-          Ugyan! – legyintett. – Egy ilyen gyönyörű lány megérdemli, hogy legyen önbizalma.

Annyira jól esett az a törődés, amit Justin-ék nyújtottak felém, hogy majdnem ki is csordult egy könnycsepp a szememből.

-          Minden rendben? – érdeklődött aggódva Cathy.

-          Persze – szipogtam, majd diszkréten törölgetni kezdtem a szemem. – Ezek örömkönnyek.

Cathy szerintem ezen eléggé meghatódott, mert csak óvatosan elmosolyodott.

-          Menjünk sminkelni – szólt kedvesen.

A maszkírozás már nem tartott olyan sok ideig. Cathy gyakorlott mozdulatokkal suhant végig az arcomon, pontosan ügyelve, hogy tökéletes és elképesztően hosszú pillákat biztosítson számomra, természetesen precízen kimázolt halványkék szemhéjakkal, hozzá pedig visszafogottan pirosasan csillogó ajkakkal. A munkálatok alatt sokszor csukva kellett tartanom a szemem, úgyhogy a szívem vadul kalapált mindaddig, amíg meg nem pillanthattam az eredményt, amire viszont valóban érdemes volt türelmesen várni.

-          Kinyithatod! – utasított Cathy jelezvén, hogy készen van a sminkem.

Ahogy felnyitottam a pilláimat, kíváncsi mosolyra húztam a számat, és belenéztem a tükörbe, mire egyszerűen nem tudtam megszólalni. Egyáltalán nem dicsekvésképpen mondom, de igazán szép voltam. Soha nem szerettem kérkedni, mert tulajdonképpen folyton csak elégedetlenkedtem a külső jegyeimmel kapcsolatban (mintha ez lenne a legnagyobb problémám), de gondoltam, egy 15 éves lány megérdemli, hogy tényleg gyönyörűnek érezhesse magát. Nem egoistának, nagyképűnek, esetleg beképzeltnek, hanem magabiztosnak. És sikerült ezt elérnem. Felálltam az egyébként nagyon menő és kényelmes székből, és büszkén kisétáltam a folyosóra. Justin-t kerestem. Azt akartam, hogy ne úgy nézzen rám, mint egy halálos beteg kislányra, akinek teljesítenie kell az utolsó kívánságát, sokkal inkább szerettem volna, ha úgy nézne a szemeimbe, mint egy szép kamasz lányra, aki még rengeteg mindent elérhet az életben. És abban a pillanatban lépett ki egy szomszédos teremből Justin Bieber és egy elegáns férfi. Justin csak mosolyogva figyelt, ahogy egyre közelebb ért, majd egyenesen a szemeimbe nézett.

-          Elragadó vagy – szólalt meg elismerően. Nem szerelmesen, nem rámenősen, és nem úgy, mintha flörtölne, hanem elismerően. És azt hiszem, ennél többet nem is kívánhattam, nem is akarhattam.

-          Mindez neked köszönhető. Annyira hálás vagyok neked – áradoztam.

-          Ne viccelj, ez semmiség – nevetett Justin. – Na, gyere fotózni, szépség!

Besétáltunk a terembe, ahol a fotózás zajlott, mire a fotós, akit Sam-nek hívtak, beállított közvetlenül a fények alá, a fehér háttér elé. Kicsit feszélyezetten éreztem magam, ugyanis az még oké, hogy egy férfi fotós előtt kell pózolnom, na de hogy Justin is ott maradjon? Mert nem ment el. Lazán, zsebre dugott kézzel megtámasztotta a falat, és biztatóan rám mosolyogott. Ő nem sejtette, hogy ez a mosoly számomra nem csupán biztató volt. Sam egyébként folyamatosan utasított, hogy mikor mit csináljak, szóval a bátortalanságom egy pillanat alatt elszállt, és vidáman mosolyogtam a képeken. Justin meg csak állt, meg se mozdult. Három kép elkészülésével új ruhába bújtam, így készült végül tizenöt fotó. Mikor végeztünk, visszavettem az eredeti gönceimet, majd Justin-nal, Sam-mel és Cathy-vel együtt levonultunk az előcsarnokba búcsúzkodni.

-          Örültem a szerencsének – biccentett vidáman Sam.

-          Én még inkább – kontrázott Cathy. – Ó, és van számodra egy kis ajándékunk!

-          Annyira kedvesek vagytok – lelkendeztem, mire Cathy átnyújtott egy papírzacskót, benne a ma viselt ruhadarabokkal. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ugrándoztam boldogan.

-          Mi köszönjük, Blair – hárította Cathy.

Miután elbúcsúztunk, Justin-nal kiléptünk a szabadba, ahol kicsit szemerkélt a nyári eső. Tudtam, hogy Justin tisztában van vele, mennyi boldog órákat csempészett bele az életembe, így csak rávigyorogtam. Viszonozta ezt az örömteli gesztust, majd szorosan megölelt. Az első, és egyben utolsó nap, amikor találkozhattam Justin Bieber-rel, a kanadai popszenzációval. Aznap még elvitt fagyizni a parkba, sokat sétáltunk, természetesen testőr kíséretében, és rengeteget beszélgettünk. Arra volt kíváncsi, hogy milyen érzések kavarognak bennem, mert nyilván különlegesek, ha egyszer beteg vagyok. Annyira jól esett az érdeklődése, hogy nap végén, mikor még VIP jegyet is adott nekem a következő koncertjére, még egyszer megöleltem, ám most már el is sírtam magam. Ezek nem panaszos könnyek voltak, nem is a fájdalom jelei, hanem a meghatottság szakadt ki belőlem. Sokszor hallottam már, ahogy anya, esetleg Nick mesélte, hogy valami életre szóló élmény érte őket. Arról álmodoztam, hogy majd nekem is lesz egy, vagy több ilyen dolog, és ebbe az álmodozásba mindig belekerült Justin Bieber. A fiú, aki megdobogtatja a szívemet, akinek dalait kívülről fújom, és akit 15 évesen egy álombeli életre szóló élmény keretén belül szorosan ölelhettem át. Féltem őt elveszíteni, féltem, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. De mindig eljön a búcsú ideje, és ez az esetek többségében kíméletlenül elkerülhetetlen.

 

Remélem tetszett! :) És így most, hogy van 7 feliratkozóm, ráadásul már a 3. fejezetnél tartunk, lenne egy kérdésem felétek, amire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok! :) Ti szeretitek Justin Bieber-t? A véleményeteket a fejezetről, na meg a választ a kérdésre kommentbe várom. ^^

~By: Cassie T. Mendez