~3. fejezet

Sziasztok Drága Olvasók! :) Végre kijelenthetem, hogy elkészült a 3. fejezet, amit amúgy már hétfőre terveztem, és azon a napon meg is írtam, csakhogy nem tetszett... Így újraírtam! Nos, a végeredményt Ti értékeljétek egy-egy komment formájában! ;) Kellemes olvasást!

 

"Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül."

 

 

 

 

Váratlanul megszólalt a zsebemben Justin As long as you love me című száma, mire elpirulva kaptam elő a mobilomat. Justin csak elnevette magát, én meg le sem tudtam venni a szemem róla… Annyira magával ragadóan nézett ki, annyira szerettem őt abban a pillanatban, hogy meg is feledkeztem a telefonomról, amiből csak tovább üvöltött az As long as you love me.

-          Nem veszed fel? – kacsintott rám egy eszméletlenül aranyos mosoly kíséretében Justin.

Zavartan beletúrtam a hajamba, és rápillantottam a kijelzőre. Dylan neve és képe volt rajta, így gyorsan elfogadtam a hívást.

-          Helló – szóltam bele izgatottan.

-          Szia, Blair – köszönt Dylan. – Mi történt veled? – tette hozzá nevetve.

-          Ezt hogy érted? – ráztam meg a fejem.

-          Boldognak tűnsz – felelte. – Feltételezem viszont, nem miattam…

-          De, nagyon örülök neked! – szabadkoztam őszintén. – Csak… Tudod…

-          Értem én – válaszolta Dylan. – Találkoztál vele. A csodálatos Justin Bieber-rel.

Arcomon átfutott egy röpke mosoly, Justin pedig azonnal elvigyorodott, biztosan rájött, hogy a vonal túlsó végében épp őt említették.

-          El sem tudom mondani, mennyire tökéletes ez a nap! Erre egyszerűen nincsenek szavak – áradoztam önfeledten.

-          Képzelem… - nevetett fel a barátom. – Egyébként van egy hírem.

-          Ki vele!

-          Jövő héten Atlantába megyünk osztálykirándulni.

-          Vagyis találkozok a régi osztályommal… - vontam le a következtetést bizonytalanul.

-          Így van. A lányok abban reménykednek, hogy talán ők is találkozhatnak Justin Bieber-rel. Hát, én megmondtam nekik, hogy ne álmodozzanak, mert semmi értelme nincsen.

Nyeltem egy nagyot. Tulajdonképpen azért nem találkozhatnak a lányok Justin-nal, mert akkor már vége az itt tartózkodásának, és én se fogom látni őt… Ez az egész csak egy napot felkaroló program, semmi több. Ám ilyenkor bevillan az agyamban egy riasztó, és annyira szívesen fel tudnám magam pofozni, mert ilyen felfuvalkodott, telhetetlen kiscsajt, mint amilyen én vagyok az előbbi észrevételem példájával bizonyíthatóan, még nem látott a világ. Őszintén széles mosolyra húztam a számat.

-          Igen, ezt nagyon meg kell becsülnöm, hihetetlenül szerencsés lány vagyok – mondtam ki, amit abban a pillanatban gondoltam.

A vonal túlsó végében Dylan egy pillanatra elhallgatott, majd gyorsan újra szólt:

-          Vagy inkább nekik kéne rájönniük, mennyire szerencsések, és ne nyávogjanak.

-          Most mennem kell – vágtam rá zavartan, mert hirtelen leesett, mire célzott Dylan. Én világosan kinyilvánítottam számára, hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagyok (ami, valljuk be, nem teljesen így van…), erre ő kiábrándít, hogy inkább azok a mázlisták, akik tovább élhetnek.

-          Oké… Akkor szia.

Zsebre vágtam a telefonom, mire Justin kérdőn nézett rám.

-          Minden rendben? – érdeklődött olyan eszméletlenül cukin, hogy akaratlanul is elmosolyodtam, és ez a mosoly egész délutánra odaragadt az arcomra.

-          Persze – bólogattam határozottan. – Na, elmegyünk valahová?

Justin készségesen elmagyarázta, hogy meglepetéssel készült nekem mára, úgyhogy csak üljek be a kocsijukba, és elfurikázunk egy nagyon klassz helyre. Ragyogó arccal konstatáltam, hogy bizony a világszerte milliónyi lány által bálványozott ultrahelyes, übermenő kanadai popsztár meglepetéssel készül számomra. Visszavonom, mégis szerencsés vagyok, bárki bármit is gondol. Együtt kimentünk a kórházból, és beszálltunk az autóba. Mondanom se kell, arcom csak úgy virult, el se mertem hinni, hogy valóban Vele utazok egy és ugyanazon kocsiban. Persze egész úton járt a szám. Hosszasan köszönetet mondtam azért, hogy Justin eljött ide hozzám. Sokáig elemeztem, hogy most tényleg fogalmam sincs, merre mehetünk, ugyanis nem ismerem ezt a várost, szóval tutira be fog válni a meglepi. Tulajdonképpen bármiről, amit megláttam az úton, kisebb véleményt alkottam, amit természetesen megosztottam az utastársaimmal is. A sofőr csak komoly tekintettel vezetett, őt különösebben nem érdekelte a mondanivalóm, sőt szerintem már kicsit idegesítettem is, de egy rákos beteg lányt nem fog csendre inteni.

-          Blair, nem szeretnéd a gondolataidat egyszer papírra vetni? – kérdezte hirtelen Justin.

-          Hogy én? Papírra vetni? Úgy érted, leírni? Miért? – hebegtem zavartan.

-          Mert amit egész úton összehordtál, az nem csak egy üres fecsegés volt. Érdekes lehet a gondolatvilágod, legalábbis én így vettem ki. Nem gondolkoztál esetleg azon, hogy író legyél?

-          Én mégis hogy lehetnék író? – nyeltem egy nagyot. – Meg fogok halni.

-          Ne add fel ilyen könnyen! Neked tehetséged van, nem is akármiben, az írásban, a fogalmazásban! Olyan keserű élettapasztalattal rendelkezel a betegséged által, amilyet egy normális 15 éves lány még a leggyűlöltebb ellenségeinek sem kívánna. A feladathoz, miszerint küzdened kell a rákkal, neked nagyon korán fel kellett nőnöd. Rengeteg léleképítő gondolat rejtőzik benned, Blair! Gondolj bele, mennyi fiatalnak lehetsz majd példaképe egyszer, ha híres író leszel, egy ilyen sötét múlttal. Feladatod van ebben a világban! Tudod, mikor annyi idős voltam mint te, már eléggé felkapottnak számítottam. De jöttek negatív visszajelzések is, rengetegen megutáltak, mert nyilván nem mindenkinek jöhet be az én zeném sem. Emlékszem, egyszer azt kívántam, bár ne élnék tovább. Úgy éreztem, hogy többen ítélnek el, mint amennyien szeretnek. De tudod, mi éltetett? A tudat, hogy tehetséget kaptam. Tehetséget, ami miatt késztetést éreztem arra, hogy folytassam a dalok írását, éneklését. Tudtam, hogy megbízásom van a világban. Komolyan feladnád a harcot pont akkor, amikor kiderül, miben vagy igazán jó? Hát ne tedd, mert minden talentum, amit kapsz, ajándék. Egyszer élsz, csak egy lehetőséged van megmutatni a világnak, mit tudsz. Ha ezt elszalasztod, csak mert a rák kifogott rajtad, akkor ennyi volt. Ennyi.

A szavai beleivódtak az agyam legrejtettebb zugaiba. Egy pillanatra átpörgettem a fejemben minden momentumot, ami dr. Wall szavait idézte, átgondoltam az összes biztató és ösztönző visszajelzést, amit más emberektől kaptam. Ha eddig azt hittem, szerencsés lány vagyok, akkor a mostani állapotomra nincsenek szavak! Hogy miért? Egyszerű. Hallottam már sok halálos beteg emberről, akár filmekben, akár más emberektől. Ám azt egyszer sem vettem észre, hogy bárki is arra sarkallná a szegény beteget, hogy ne adja fel az életét, küzdjön a kór ellen. Na, most velem mi is történik? Mindenki, de konkrétan mindenki azt papolja, hogy a hit, a remény és még a mittudoménmicsodák segítségével egyfajta lelki erő hatására meggyógyulhatok. Sőt! A legtöbben egyenesen állítják, hogy élni fogok, vegyük csak Justint, aki írói vénát lát bennem…  A szemeimet lehunyva egy magabiztos, eltökélt Blair-t láttam magam előtt, aki nem hagyta magát, eldöntötte, hogy ő már csak azért is élni fog.

-          Biztosan sokszor elképzelted már az érettségidet, a szalagavatós izgalmakat, az egyetemre való jelentkezésedet, az első szerelmedet, csókodat, az esküvődet… A férjedet, a gyerekeidet, a karrieredet! Az élet annyi sok boldogságot tartogat számodra, képes lennél mindezt feladni? – nézett Justin mélyen a szemembe.

Az előbbi illúzióm, miszerint céltudatos vagyok, egy pillanat alatt csak azért is szertefoszlott. Megráztam a fejem, és esetlenül Justin-ra néztem:

-          És mi van akkor, ha ez nem rajtam múlik? – böktem ki ezt a mély hangvételű kérdést. Jelen pillanatban ez izgatott a legjobban. Oly sokat gondolkoztam mindenen, amin csak lehetett, elképzeltem, ahogy „hepiend”-del végződik a történetem, és rájöttem, ez az a kérdés, ami a legnagyobb problémát jelentheti.

-          Nincs olyan, hogy nem rajtad múlik. Nincs lehetetlen. Ha hiszel, bízol és remélsz, mindig van esélyed, ezt ne feledd. Most egy olyan helyre viszlek, ahol igazán önmagad lehetsz, ahol boldog leszel majd.

-          Te vagy a legjobb ember, akit valaha láttam – mondtam ki. Lehetséges, hogy ennyi az egész? Hit? És slussz?

-          Egyáltalán nem. Csak azért mondod ezt, mert rajongasz értem. És én tényleg minden rajongómat szeretem, de téged megismerni fantasztikus élmény volt!

Mosolyogva bólintottam. Bármit is mond Justin, bármit is gondol, hogy rajongok érte vagy sem, vele találkozni volt fantasztikus élmény! Csak néztem a nagyváros, Atlanta zsúfolt utcáit, és akkor döbbentem csak rá, mennyire kimaradtam én mindenből, és mennyire nem ismerem a világot. Amióta csak az eszemet tudom, mindig New York volt az otthonom, szinte ki se mozdultam onnan. És most is, mikor még az Amerikai Egyesült Államok területén belül maradtam, annyira meglepett ez a kicsit másfajta világ, teljesen elkápráztatott. Bekanyarodtunk egy kis mellékutcába, és közvetlenül egy csillogóra sikált üvegajtó előtt parkoltunk le. Rögtön tudtam, hogy oda megyünk. A következő pillanatban a sofőr kipattant a kocsiból, és egy elegáns mozdulattal kitárta nekem az ajtót. Én kiléptem a szabad levegőre, csodálkozva körbekémleltem, és sóhajtottam egy hatalmasat. Ez egy igazán filmbeillő jelenet volt, kétség nem fér hozzá!

-          A stúdió – lépett mellém Justin, és rámutatott az üvegajtós épületre.

-          Úúú, megnézhetem, ahogy felveszitek az egyik dalodat? – ugrándoztam örömömben.

-          Annál sokkal jobb dolgot próbálhatsz ki – kacsintott rám Justin.

Ekkor még tényleg nem is sejtettem semmit. Minden lehetőséget lepörgettem a fejemben, de valahogy nem tudtam elképzelni, lehet-e bármi is jobb, mint Justin egyik dalának felvétele. Ahogy besétáltunk a stúdióba, minden erőmmel azon voltam, hogy fontos embernek érezzem magam, de az igazán fontos emberek, akik ott sürögtek-forogtak mindenhol a helyiségben, olyan pillantásokat vetettek rám, mintha legalábbis egy űrlény lennék. Ja, nem. Mintha egy olyan beteg kislány lennék, akinek utolsó álmai teljesülnek. Igen, ez így hitelesebb. Végiglépkedve a hosszú folyosókon azon tűnődtem, vajon Justin-nak mennyire lehet különleges ez a hely. Valószínűleg semennyire. Eszmefuttatásaimat megszakítván egy hatalmas ruhaszalonba érkeztünk.

-          Szervusz, kincsem – ugrott ki egy csinos, nyávogós hangú barna hajú nő az egyik szekrény mögül.

-          Jó napot – köszöntem illedelmesen.

-          Tegeződjünk, édesem – paskolta meg az arcomat. – Engem Cathy Bedingfield-nek hívnak, te meg bizonyára Blair vagy. Szólíts csak Cathy-nek!

-          Rendben – mosolyodtam el óvatosan.

-          Én volnék Justin Bieber stylist-ja személyesen – mutatkozott be büszkén Cathy. – Készen állsz a bulira?

-          Ööö, tulajdonképpen mit fogunk csinálni? – nevettem el magam zavartan.

-          Ó, Justin még nem mondta? – csodálkozott Cathy.

-          Azt szerettem volna, hogy teljes mértékben meglepetés legyen – szabadkozott Justin. – Blair, ma fotózáson fogsz részt venni. Profi fotósorozat, melyet a fotósom készít. Rólad.

Szavai még sokáig csengtek a fülemben. Így utólag meg is állapítottam, hogy ez a kijelentés, ez a meglepetés csakis Justin szájából hangozhatott el ilyen hatásosan. Legalábbis Cathy-től ugyanez nem lett volna ilyen nyálasan tökéletes. Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak.

-          Köszönöm. Mindannyiótoknak – hebegtem végül.

-          Semmiség, drágám – csapta össze a tenyerét Cathy. – Gyere csak be, és válasszuk ki a legcsinosabb ruhát!

A szívem vadul kezdett zakatolni. Én, aki bár nem voltam egy szegény, falusi család sarja, de ifjúságom szép éveit azért mégiscsak betegen töltöttem, egyszeriben azt éreztem, hogy ma csodálatosan gyönyörű lehetek. Cathy személyisége annyira elbűvölt, annyira magával ragadott, hogy akaratlanul is kedveltem ezt a nőt, noha megismerni még nem igazán volt alkalmam. Annyira sugárzott róla a bűbáj és a szeretet, amivel megajándékozott minden egyes pillantásával. Sápadt, világfájdalmakkal teli arcomra visszatért a pír, és az öröm mással össze nem téveszthető szikrája. Emlékszem, kábé ötéves lehettem, amikor az óvodás barátnőmmel elmentünk a dúsgazdag nagynénémhez, aki bár már kiöregedett, de mesés ruhatárát még megtartotta, hogy emlékül és gyönyörködésül szolgáljon az utókornak. Emlékszem, hogy elmentünk hozzá a barátnőmmel, és egész nap öltöztünk és vetkőztünk a ruhákat próbálgatva. Most előtört belőlem ez az izgatott érzés, amit akkor, ötévesen is megtapasztaltam a hatalmas, ruhákkal megtömött gardróbot látván. Azonban kicsiként csak az otthoni fényképezőgéppel fotóztak minket, ellenben most szakosodott fotóst kaptam. Hozzá pedig milliónyi ruhát. Szinte egy órán keresztül próbálgattam a szebbnél szebb ruhakölteményeket, ám mikor Cathy-vel kikötöttük, hogy a fotósorozat hangulata nyárias legyen, elkezdtünk szortírozni is, végül pedig öt darab öltözéket választottunk ki. Összesen pedig tizenöt fotó fog készülni. Annyira izgatott voltam, hogy mikor az első három fényképre kiválasztott ruhát készültem volna felvenni, véletlenül kifordítva bújtam bele a virágmintás szoknyába. Amikor kiléptem az öltözőből, még párszor meg is botlottam, ugyanis a magassarkú cipő, amit kaptam, hogy is mondjam… igazán magas volt!

-          Mesésen nézel ki! – dicsért meg büszkén Cathy, mikor meglátott. – Gyere a szalonba, megcsinálom a hajadat és a sminkedet!

Hirtelen visítani lett volna kedvem. Megcsinálja a hajamat? Ezt hogy érti? Szinte láttam magam előtt, ahogy pózolok a fotós előtt a csodaszép ruhámban, a csodaszép hajammal és csodaszép sminkemmel… Akár egy álomvilág! Egy évvel ezelőtt még depresszióba esve feküdtem a kórházban, folyton az orromat fújva, hangosan zokogva az ápolók legnagyobb örömére. Az élet valóban fordulópontok sokasága. Egy évvel ezelőtt gondoltam-e, hogy túlélek akár fél évet is? A nagy szomorúság hevében az orvosok jóhiszeműsége ellenére is csak a negatívumok játszottak főszerepet az életemben. Álmaimban se hittem volna, hogy egyszer Justin Bieber fog rám mosolyogni egy személyes találkozás során, pláne hogy meglepetéssel is készült, egy profi fotósorozattal! Mindehhez pedig ruhákat kapok sminkkel. És szalonnal. Hű. Jó, ezt a gondolatmenetemet még le fogom játszani egy párszor a nap folyamán. Ahogy átmentünk a szalonba, megint csak tátva maradt a szám. A sminkasztal hatalmas volt, telepakolva mindenféle szempillaspirállal, szemhéjpúderrel, rúzzsal és mindennel, ami csak odafért. Először azonban a fodrász részleghez mentünk, ami szintén nem szerénykedett a kellékeket illetően. Azonnal, várakozásteljesen ültem le az asztalhoz, Cathy pedig rögtön neki is esett a fürtjeim megszelídítésének. Nem mondanám, hogy amúgy rendezetlen hajam lenne, de azért ha egyszer egy fodrászatba menetelem során készülne rólam egy „előtte-utána” típusú kép, nos, látni lehetne a változást. Így történt ez most is. Cathy egyébként, állítása szerint, nem csinált „semmi különöset” a hajammal, „csak” megmosta, és szögegyenesre kivasalta. Nos, mikor mindezzel készen lett, óvatosan belepillantottam a tükörbe. Elképesztően festettem. Szőke hajam a kelleténél kicsit jobban fénylett, ráadásul az egyenesítéstől nem ritkult egy kicsit sem, hanem megtartotta dússágát, csak éppen rendezett formában.

-          Hű, Cathy – sóhajtottam elégedetten. – Zseniális vagy, köszönöm!

-          Ugyan! – legyintett. – Egy ilyen gyönyörű lány megérdemli, hogy legyen önbizalma.

Annyira jól esett az a törődés, amit Justin-ék nyújtottak felém, hogy majdnem ki is csordult egy könnycsepp a szememből.

-          Minden rendben? – érdeklődött aggódva Cathy.

-          Persze – szipogtam, majd diszkréten törölgetni kezdtem a szemem. – Ezek örömkönnyek.

Cathy szerintem ezen eléggé meghatódott, mert csak óvatosan elmosolyodott.

-          Menjünk sminkelni – szólt kedvesen.

A maszkírozás már nem tartott olyan sok ideig. Cathy gyakorlott mozdulatokkal suhant végig az arcomon, pontosan ügyelve, hogy tökéletes és elképesztően hosszú pillákat biztosítson számomra, természetesen precízen kimázolt halványkék szemhéjakkal, hozzá pedig visszafogottan pirosasan csillogó ajkakkal. A munkálatok alatt sokszor csukva kellett tartanom a szemem, úgyhogy a szívem vadul kalapált mindaddig, amíg meg nem pillanthattam az eredményt, amire viszont valóban érdemes volt türelmesen várni.

-          Kinyithatod! – utasított Cathy jelezvén, hogy készen van a sminkem.

Ahogy felnyitottam a pilláimat, kíváncsi mosolyra húztam a számat, és belenéztem a tükörbe, mire egyszerűen nem tudtam megszólalni. Egyáltalán nem dicsekvésképpen mondom, de igazán szép voltam. Soha nem szerettem kérkedni, mert tulajdonképpen folyton csak elégedetlenkedtem a külső jegyeimmel kapcsolatban (mintha ez lenne a legnagyobb problémám), de gondoltam, egy 15 éves lány megérdemli, hogy tényleg gyönyörűnek érezhesse magát. Nem egoistának, nagyképűnek, esetleg beképzeltnek, hanem magabiztosnak. És sikerült ezt elérnem. Felálltam az egyébként nagyon menő és kényelmes székből, és büszkén kisétáltam a folyosóra. Justin-t kerestem. Azt akartam, hogy ne úgy nézzen rám, mint egy halálos beteg kislányra, akinek teljesítenie kell az utolsó kívánságát, sokkal inkább szerettem volna, ha úgy nézne a szemeimbe, mint egy szép kamasz lányra, aki még rengeteg mindent elérhet az életben. És abban a pillanatban lépett ki egy szomszédos teremből Justin Bieber és egy elegáns férfi. Justin csak mosolyogva figyelt, ahogy egyre közelebb ért, majd egyenesen a szemeimbe nézett.

-          Elragadó vagy – szólalt meg elismerően. Nem szerelmesen, nem rámenősen, és nem úgy, mintha flörtölne, hanem elismerően. És azt hiszem, ennél többet nem is kívánhattam, nem is akarhattam.

-          Mindez neked köszönhető. Annyira hálás vagyok neked – áradoztam.

-          Ne viccelj, ez semmiség – nevetett Justin. – Na, gyere fotózni, szépség!

Besétáltunk a terembe, ahol a fotózás zajlott, mire a fotós, akit Sam-nek hívtak, beállított közvetlenül a fények alá, a fehér háttér elé. Kicsit feszélyezetten éreztem magam, ugyanis az még oké, hogy egy férfi fotós előtt kell pózolnom, na de hogy Justin is ott maradjon? Mert nem ment el. Lazán, zsebre dugott kézzel megtámasztotta a falat, és biztatóan rám mosolyogott. Ő nem sejtette, hogy ez a mosoly számomra nem csupán biztató volt. Sam egyébként folyamatosan utasított, hogy mikor mit csináljak, szóval a bátortalanságom egy pillanat alatt elszállt, és vidáman mosolyogtam a képeken. Justin meg csak állt, meg se mozdult. Három kép elkészülésével új ruhába bújtam, így készült végül tizenöt fotó. Mikor végeztünk, visszavettem az eredeti gönceimet, majd Justin-nal, Sam-mel és Cathy-vel együtt levonultunk az előcsarnokba búcsúzkodni.

-          Örültem a szerencsének – biccentett vidáman Sam.

-          Én még inkább – kontrázott Cathy. – Ó, és van számodra egy kis ajándékunk!

-          Annyira kedvesek vagytok – lelkendeztem, mire Cathy átnyújtott egy papírzacskót, benne a ma viselt ruhadarabokkal. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ugrándoztam boldogan.

-          Mi köszönjük, Blair – hárította Cathy.

Miután elbúcsúztunk, Justin-nal kiléptünk a szabadba, ahol kicsit szemerkélt a nyári eső. Tudtam, hogy Justin tisztában van vele, mennyi boldog órákat csempészett bele az életembe, így csak rávigyorogtam. Viszonozta ezt az örömteli gesztust, majd szorosan megölelt. Az első, és egyben utolsó nap, amikor találkozhattam Justin Bieber-rel, a kanadai popszenzációval. Aznap még elvitt fagyizni a parkba, sokat sétáltunk, természetesen testőr kíséretében, és rengeteget beszélgettünk. Arra volt kíváncsi, hogy milyen érzések kavarognak bennem, mert nyilván különlegesek, ha egyszer beteg vagyok. Annyira jól esett az érdeklődése, hogy nap végén, mikor még VIP jegyet is adott nekem a következő koncertjére, még egyszer megöleltem, ám most már el is sírtam magam. Ezek nem panaszos könnyek voltak, nem is a fájdalom jelei, hanem a meghatottság szakadt ki belőlem. Sokszor hallottam már, ahogy anya, esetleg Nick mesélte, hogy valami életre szóló élmény érte őket. Arról álmodoztam, hogy majd nekem is lesz egy, vagy több ilyen dolog, és ebbe az álmodozásba mindig belekerült Justin Bieber. A fiú, aki megdobogtatja a szívemet, akinek dalait kívülről fújom, és akit 15 évesen egy álombeli életre szóló élmény keretén belül szorosan ölelhettem át. Féltem őt elveszíteni, féltem, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. De mindig eljön a búcsú ideje, és ez az esetek többségében kíméletlenül elkerülhetetlen.

 

Remélem tetszett! :) És így most, hogy van 7 feliratkozóm, ráadásul már a 3. fejezetnél tartunk, lenne egy kérdésem felétek, amire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok! :) Ti szeretitek Justin Bieber-t? A véleményeteket a fejezetről, na meg a választ a kérdésre kommentbe várom. ^^

~By: Cassie T. Mendez