~Prológus

Sziasztok! Bárki jár is erre, szeretettel üdvözlöm a blogomon, és íme, megérkezett a prológus, amihez nagyon kellemes olvasást kívánok! :)

 

Tehetetlenül, lehunyt szemmel feküdtem New York egyik jóhírű kórházában.  Vártam. A sorsomra. Hogy mi is lesz velem, azt vártam. Nem mintha az ember az ilyesfajta dolgokat pár perc töredéke alatt szokta volna megtudni, de én igen. A kórteremben teljesen egyedül voltam, de nem unatkoztam. A kalapács módjára verő szívem és a lázasan kattogó, esélyeket latolgató agyam jól lefoglalt. Mély levegő be, mély levegő ki. Percekig, sőt ha időérzékem nem hazudtolt meg, órákig ez volt a programom. De azt képzeltem, hogy egy szép, virágokkal telis-teli réten sétálgatok a kutyámmal, az én egyetlen gyönyörűségemmel, Lucky-val. A kis yorkshire terrier aranyozta be napjaimat a nehéz időkben, a szomorú, kilátástalan napokban, amikor csak azért nem tört ki belőlem a keserves zokogás, mert valahol, ott legbelül megszólalt a Remény biztató, keserédes hangja, betöltötte melegséggel lelkem, álmokkal, hittel! De mindig is tudtam, hogy el fog jönni a sors keze, ó, az a kegyetlen, kedvességet távolról sem ismerő sors… Gyötrelem. Kín. Balsejtelem…! Ilyen és ehhez hasonló szavakkal tudnám jellemezni az állapotomat, azt, amit a hófehér takarókkal bebugyolált testemben éreztem. Szörnyű dolog, mondhatom. Csak egy dolog járt az eszemben: mi van, ha…? Csak sajnos az eddigi életemben, abban a röpke 15 évben azt kellett tapasztalnom, hogy baromira elegem van a sok „ha”-ból. Igazából magából a reményből is köszönöm, elég volt, de mindig  is ott bujkált a szívemben, mint ahogy most is. Nem szerettem ezt az érzést. Ez az a tipikus „reménytelen remény”. Mint ami akkor uralkodik szívemben, amikor Dylan jár az eszemben. De régóta is ismerem őt! Hihetetlen, hogy szalad az idő… És én azóta totál odavagyok érte. Ő meg pusztán szánalomból, de mégis törődik velem. Olyan aranyos. Azért mostanában már tudok rá csak szimplán egy fiú barátként tekinteni, de régebben ez teljesen máshogy volt… Régebben. Hjajj, de most biztos várja már a halálomat, hogy végre ne kelljen dajkálnia! Nehéz belegondolni, még nagyobb szomorúság szembenézni a valósággal, azzal, hogy a nagy semmiért születtem meg, vagyis azért, hogy ilyen rövid idő után el is távozzak… Mit mondjak? Utálatos érzés? Persze, hogy az, mondanom sem kell.

Gondolataimat egy kintről hallatszó keserves zokogás felhangzása szakította félbe. Annyira hirtelen nyilallt be a beállt csöndbe, hogy kissé megrázkódtam. A síró hangot azonnal megismertem. Anya hangja volt. És minden balsejtelem, reménytelen szó, rossz érzés azonnal beigazolódott. Mint egy fogságából kiszabadult büszke madár, úgy kapott szárnyakra a kegyetlen ítélet. Meg fogok halni. Mi másért zokogna édesanyám? Szemeimből rögtön kibuggyant az első kövér könnycsepp, de igazából cseppet sem lepődtem meg. Esetlenül felálltam az ágyamból, megigazítottam zilált szőke tincseimet, odasétáltam az ajtóhoz, halkan elmozdítottam a kilincset, majd kiléptem. Lábujjhegyen végigosontam a szokatlanul kihalt folyosón, ahol csak néha járkált egy-egy nővér, de nem igazán foglalkoztak velem. Végre megtaláltam anya sírásának forrását. Egy orvosi iroda volt. Hallottam, amint dr. Stone kemény hangja belehasított a levegőbe.

-          Utolsó kívánság esetleg a kishölgynek? – kérdezte sivár hangon.

Te jó ég, utolsó kívánság? Az lehet a legnagyobb álmom is? Biztosan. Na, de abban mi öröm lesz így?

-          Minden, ami csak lehetséges – szipogta anya.

-          Nem akarja esetleg megbeszélni Blair kisasszonnyal is? – érdeklődött dr. Stone.

-          Maga megőrült? – kelt ki magából anya. – Azt akarja mondani, hogy a gyerek tudtára kéne adni az igazat?  Két éve diagnosztizált rákos beteg a lányom, biztosan azt hiszi, minden rendben lesz vele ezek után. Még gyermek a lelke! Nem szabad felsérteni, tudja? Maga… maga érzéketlen bunkó!

-          Szóval? – tért vissza a tárgyra a doktor. – Valami óhaj?

Éreztem, hogy anya teljesen tanácstalan. Ráadásul tudok róla, hogy menthetetlen vagyok, minek színlelni a tudatlanságot? Hirtelen beugrott, hogy mi is lenne életem nagy álma, hogy mi az, ami talán még így is boldoggá tenne. Egész életemben erre vágytam, erről álmodoztam, és most talán beteljesülhet! Gondolkodás nélkül benyitottam az irodába, mire anya kisebb szívrohamot kaphatott, ugyanis egy nagyot sikított. Az orvos csak elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy szóra nyitom a számat.

-          Találkozni szeretnék Justin Bieber-rel – mondtam ki, mire dr. Stone hitetlenül felhúzta a szemöldökét.

-          Rendben van – bólintott anya, amikor visszatért a sokkos állapotból, majd nagy levegőt vett, jelentőségteljesen ránézett a doktorra, és folytatta. – Elintézzük, hogy két hét múlva már utazhassunk is Atlantába.

 

Remélem tetszett a prológus, noha elég sejtelmes hatást keltett... Ha kíváncsi vagy az 1. fejezetre, csak kommentelj vagy iratkozz fel a blogra!

~By: Cassie T. Mendez