~2. fejezet

Üdv! ^^ Azt hiszem, hivatalosan is ez az utolsó olyan fejezet, amit brutális késéssel hoztam meg. Ezután helyre áll a rend, és pár nap múlva már jön is a 3. fejezet! Mindezek előtt azonban hadd jelentsem be a másodikat, ami szerintem kicsit elvarázsoltra sikeredett, mindenesetre én imádtam írni, és konkrétan együtt izgultam a szereplőkkel! Hát igen, kicsit beleéltem magam... :) Na, de kellemes olvasást kívánok Nektek hozzá!

"A reménység, mint a hit, mindenekelőtt bátor, és attól sem riad vissza, hogy nevetséges legyen. A remény veresége nem kétségbeeséshez, hanem rezignációhoz vezet, és az olyan ember rezignációja, aki valaha reménykedett, mindig megőrzi a reménység erejét."

A fülemben egyszeriben úgy kezdett el dobolni a vér, hogyha nem lenne amúgy lehetetlen, biztosan azt hittem volna, megsüketülök tőle. Vajon mit akarhat mondani anya? Emlékszem, nem is olyan rég, ugyanez a mondat hagyta el a száját, ezután pedig tragikus dolgot közölt velem. Igen, azt hiszem, egyértelmű, hogy micsodát. Most, hogy tetőtől talpig betemetett ez a tragédia, ami igazán még nem is vált tragédiává, egyszerűen bele se mertem gondolni, mit akarhat anya.

-          Igen? – kérdeztem halkan és óvatosan.

Ha jobban belegondolok, már az is kiderült, hogy meghalok… Annál már csak nem történhet rosszabb. Akárhogy is agyalok, a halálnál nincsen borzalmasabb egy 15 éves lány számára.

-          Bocsánat, de egyszerűen nem megy ezt kimondanom… - rázta meg a fejét anya, mire sírva fakadtam. – Ne, ne, kérlek ne sírj! Jól van, összeszedem magam… Szóval, azért jöttünk pont Atlantába, mert itt van egy orvos, aki lát reményt. És meg tudjuk fizetni a kezelését.

Abban a pillanatban kibukott belőlem a zokogás. Annyi minden játszódott le bennem akkor, annyi felgyülemlett fájdalom… Nem bírtam. Amióta megvan a rákom, amióta csak kimutatta a diagnózis, elkezdett bennem mozogni valami. Ez a valami egy idegronccsá tett engem, egy lelki csődtömeggé, és kegyetlenül sebezte meg törékeny szívemet. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot… „Van egy orvos, aki lát reményt”. Remény? Abból többet nem kérek. Sunyi módon becsempészi magát az ember lelkébe, majd jól pofon vágja. Ennyit tudok mondani róla.

-          Blair, kérlek, hallgass meg! – fordult hátra anya, ugyanis még mindig a kocsiban ültünk.

-          Mit hallgassak? – jegyeztem meg szemrehányóan. – Mégis mit? Meddig kell még elviselnem az orvosok életmentő terveit, mellyel csak további szenvedést okoznak nekem? Meddig kell még azt hinnem, hogy menthető vagyok?

-          Ameddig csak lehet – jelentette ki határozottan anya. Arca elszánt volt. – Mondjak valamit? Egy érdekes dolgot. Beszéltem ezzel az orvossal, bizonyos dr. Wall-al. És abban igazad van, hogy már rengetegen próbálkoztak az életed megmentésével, de ő egészen más. Tudod, mi a különbség közte, és a többi orvos között? Benne látom a lehetőséget, a többiekben nem láttam. Ez elég furcsa megérzés, de bízom a sikerben. Újra merek remélni.

Az eddig kezeim közé temetett arcomat kezdtem szépen lassan felemelni. Látszott anyán, hogy lelkes, sőt! Kicsit, mintha izgatott is lett volna. Engem nem kavart fel a dolog, úgy őszintén, engem már nagyon régen körülbelül csak a szomorúság kavart fel, semmi más. Amolyan „meglátjuk” alapon kezdtem kicsit lehiggadni, majd kiszálltunk a kocsiból. Nick épp egy padon ült.

-          Elmondtad neki…? – fordult Nick anyához. Jól tudtam, miről beszél.

-          Elmondta – válaszoltam anya helyett is.

-          És mi a véleményed? – faggatózott a bátyám.

-          Nincs mit hozzáfűznöm – feleltem diplomatikusan, majd együtt besétáltunk a kórházba.

Az intézmény közvetlenül a közút mellett helyezkedett el, egy park ölelte át, ám teljesen elütött környezetétől. Igazából eléggé modern beütésű volt, ráadásul hatalmas. Belül is tisztára úgy festett, mint ahogy egy kórház a filmekben szokott. Nyüzsgő nővérkék, szemüveges doktorok, hordágyas betegek… Zajlott az élet.

-          Kicsim, most beszélgetni fogsz dr. Wall-al, tulajdonképpen egy kúrán veszel majd részt – világosított fel anya.

Némán bólintottam. Elindultunk a megfelelő irodába, ahol elméletileg dr. Wall tartózkodott, ám még mielőtt odaértünk volna, szembetalálkoztunk a hőn áhított orvossal.

-          Blair Stanwood – biccentett dr. Wall köszönésképpen.

-          Jó napot – mondtam komoran, majd végigmértem az embert. Őszesedő, jól fésült haja, összeszűkült szeme, kerek szemüvege, mély, határozott hanghordozása mind megfontoltságot és komoly intelligenciát sugalltak. Okos embernek tűnt, ez nem vitatható. De vajon ez mire lesz elég?

Miután dr. Wall kezet nyújtott anyával és Nick-kel is, nekem be kellett mennem az irodájába, a többiek nélkül. Miután elbúcsúztam tőlük, az orvos szó nélkül elindult egy hosszú folyosón, én meg követtem. Cipői végigkopogtak a kövezeten, csaknem egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértünk végre. Bent azonban kellemes, barátságos kis szoba fogadott. Azt hittem, hogy az ilyen embereknek azért ennél zordabb környezetben tartózkodnak, így alaposan meglepett ez az otthonias légkör. Dr. Wall kényelmesen elhelyezkedett az igazán megviseltnek látszott fotelében, és intett, hogy én is üljek le. A szobában ülőalkalmatosság gyanánt egy ágyat és egy babzsák fotelt véltem felfedezni, így gondolkodás nélkül a fekvőhelyet választottam.

-          Nem volt szimpatikus a babzsák? – törte meg a csendet mosolyogva dr. Wall.

Ekkor kicsit megnyugodtam. Mármint attól, hogy mosolygott. Szúrós, komoly nézését valóban felváltotta egyfajta kíváncsi érdeklődés, amivel komolyan lecsitította bennem a félelmet.

-          Úgy hallottam – szólalt meg ismét. –, hogy itt tartózkodik Atlantában a kedvenc énekesed.

Szemeim egyszeriben felragyogtak. Talán még eddig nem bírtam felfogni, hogy valóban, álmaim netovábbja jelenleg a találkozásunkra vár. Illetve kötelességéhez hűen ideutazott, hogy egy kislány utolsó kívánsága teljesüljön. Ő nekem nem csupán egy „kedvenc énekes”, akinek a számai jobb kedvre derítenek, mint ahogyan az Rihannánál szokott történni. Igen, a barbadosi énekesnő dalai belopják magukat a szívembe, de Justin… Ő nem csak belefúrta magát a lelkembe, ő egyenesen uralja azt! Nélküle nem érezném magam teljes egésznek, ha ő hiányozna az életemből, tudnám, hogy valami nincsen rendben. Justin a levegő, ami átjárja minden porcikámat, éltet és biztonságot nyújt.

-          Remélem – nyeltem egy hatalmasat.

-          Biztos itt van, ha megígérte. Justin Bieber – mondta ki A NEVET. Ám az ő szájából olyan idegennek hangzott. Hiányzott belőle a csodálat.

-          Igen, biztosan – ismételtem.

-          Nem szeretném előtted szidni ezt az embert – kezdte dr. Wall, mire egy pillanatra tátva maradt a szám. –, nem is tudnám mivel… - helyesbített. – De talán hallottál a magaviseleti problémáiról. Ha úgy tetszik, botrányairól.

-          Hibázhat ő is, hiszen ugyanúgy ember, mint mi – vágtam rá az amúgy eléggé sokszor bevált választ.

-          Igen, igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. A lényeg az, hogy tehetséges. Minden szépséghibája ellenére is sikeres. Emlékszel honnan indult a karrierje? A Youtube-ra töltötte fel a videóit, amiben énekelt. Tudod, manapság is csinálnak ilyeneket, rengeteg olyan tizenéves fiatal él ebben az országban, akik a legnagyobb videómegosztón próbálnak szerencsét, nagy álmokat dédelgetve. Néhányuknak, de csak tényleg néhányuknak megadatik a lehetőség, hogy kicsivel kiemelkedhetnek a tömegből, és nagyobb reflektorfényt kapnak, felléphetnek klubokban… Gondolj bele, Justinra olyannyira felfigyeltek, hogy világsztárrá nőhette ki magát. Fiatal lányok szerettek bele, kamasz fiúk követték a stílusát, ország-világ ismerhette meg ezt a nevet: Justin Bieber. Ő mert nagyot álmodni.

-          De ő jól is néz ki hozzá… Manapság ha egy tehetséges fiúnak jó hangja van, ráadásul helyes is, annak nyert ügye van.

-          Tévedés! – állt fel a doktor és erőteljesen közelebb lépett hozzám. – Hiába a jó kinézet, a megnyerő stílus, és a menő imidzs, ha nincs kisugárzás! Mondjak valamit? Blair, szörnyen nézel ki. Nem túl impozáns a kisugárzásod.

Hirtelen megállt bennem az ütő. Hogy mi? Az orvos, aki lát bennem reményt, aki elvileg talán meg tudna gyógyítani, nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy milyen baromi csúnya vagyok? Egy pillanatra nem hogy pislogni elfelejtettem, de akaratlanul még a szusz is bennem maradt. Álljon meg a menet! Ha annyira meg tud gyógyítani, akkor nyilván már jobban is nézek ki! Az arcomat kíméletlenül elöntötte az égető pír.

-          Hogy mondhat ilyet? – fakadtam ki mérgemben. – Egy halálos beteg lány vagyok, az utolsó hónapjaimat szeretném boldogan eltölteni, de azért köszönöm, hogy emlékeztetett, mennyire menthetetlenül vesztes vagyok!

Dr. Wall csak csendesen megigazította a szemüvegét.

-          Hát nem érted? – kérdezett vissza mindenfajta indulat nélkül. – Blair, minden álmod az, hogy meggyógyuljál, Justin-nak minden álma az volt, hogy ismertté váljon. Te alapvetően egy gyönyörű lány vagy, Justin pedig jóképű. Azonban van köztetek egy aprócska különbség – tette fel a mutatóujját jelezve, hogy fontos dolgot fog közölni. – Ő elhitte, hogy sikerülhet a célja, te viszont nem.

Egy szót sem szóltam. Szúrós szemmel vizslattam az orvost, és bár nehéz bevallanom, igencsak rátapintott a lényegre. Én alapvetően udvarias típus vagyok, azonban most éreztem, hogy nem esik bántódásom, ha kicsit tapintatlannak tűnök, jelen esetben visszabeszélek, vagy gonoszul nézek.

-          Ezek után mégis hogy higgyem el? Ráadásul a világon maga az egyetlen, aki lát reményt – jelentettem ki.

-          Nincs mentség a hitetlenségre. Amíg legalább egy valaki támogat, folytasd a harcot!

-          Ne okoskodjon itt nekem, nem is ismer.

-          Hogyne ismernélek! Rólad bőven elég annyit tudnom, hogy nem hiszel a sikerben.

Eszméletlen mértékben begurultam.

-          Ó, igen? Hát tudja meg, hogy igenis bízom a sikerben! – kiáltottam.

-          Te is tudod, hogy nem – vágott vissza dr. Wall.

-          De igen! Hiszek a sikerben! Érti? Hiszek!

Annyira felhúztam magam, hogy valósággal lihegtem az indulatoktól. A doktor elégedetten elmosolyodott, majd ezt kérdezte:

-          Biztos vagy benne Blair? Biztos vagy abban, hogy látsz reményt a felvetésben, miszerint akár örökre megszabadulhatsz a betegségedtől?

Mély csend telepedett a szobára. Még mindig dühöngtem dr. Wall kijelentésein, hogy előnytelen kisugárzásúnak titulált, és hogy valótlan tényeket állított rólam.

-          Biztos vagyok benne – határoztam el.

Orvosom csak bólintott egy aprócskát. Látszott rajta, hogy nem ezt a választ várta, hanem mondjuk egy nemlegeset. Hát most bebizonyítom neki, hogy félreismert! Blair Stanwood igenis megmutatja, hogy hisz a sikerben.

-          Jól van, kimehetsz, ha szeretnél, mára végeztünk – biccentett az ajtó felé dr. Wall.

-          Hogy érti, hogy mára? – húztam fel a szemöldököm.

-          Holnap is találkozunk – nevette el magát. – Csak nincs valami gondod, Blair?

-          Nincs – feleltem, majd elköszöntem, és kisétáltam az ajtón.

Rögtön Nick-be és anyába ütköztem. Arcuk aggódásról és izgatottságról árulkodott. Látva azonban a nyugodt arckifejezésemet, szívükről szerintem egy hatalmas kőszikla gördült le azonnal.

-          Na, hogy ment? – kezdte anya türelmetlenül.

-          Jól! – vágtam rá. – Meg fogok gyógyulni.

Mindketten teljes meglepettséggel bámultak rám, amit meg is értettem. Egészen eddig totál negatívan álltam hozzá ehhez az egészhez, most meg egyszeriben mindent derűsen kezdtem látni. Anya gyorsan magához ölelt.

-          Kicsikém – súgta a fülembe meghatottan. – Ez annyira fantasztikus!

Hangjában azonban nem éreztem száz százalékig megnyugvást. Éreztem, hogy van számomra valami mondanivalója.

-          Mi a baj? – toltam el magamtól egy kicsit.

Anya és Nick itt jelentőségteljesen összenézett, majd Nick válaszolt:

-          Gyere velünk – mutatott a kórház kijárata felé.

Én mit sem sejtve hagytam, hogy kivezessenek az intézményből, egyenesen a parkolóba. Ott megálltunk, de ők nem szóltak semmit. Nem értettem, mit akarhatnak, mire megpillantottam egy sötétített ablakú kisbuszt. A kinézete alapján valami elit luxusjármű lehetett. Kíváncsian elkezdtem közelebb sétálni hozzá észre sem véve, hogy anya és Nick közben leültek. Én csak tovább közeledtem a kocsi felé, minden gondolkodás nélkül, bele sem gondoltam abba, hogy ki rejtőzhet az autóban. Valami titokzatos belső hang vezérelte minden mozdulatomat. Amikor odaértem, csodálkozva bámultam a kisbuszt. Nem szóltam semmit, nem kopogtam be, meg se mozdultam. Csak álltam ott. Végre aztán résnyire kinyílt a hátsó ajtó, és kikukucskált egy napszemüveges, kapucnis alak. Amikor meglátott, gyorsan kipattant a kocsiból, megállt előttem, levette a kapucniját, majd feltolta a napszemcsijét…

***Két órával később***

Óvatosan kinyitottam a szemeimet, majd villámgyorsan felültem egy… egy fehér kórtermi ágyról! Két oldalamon anyát és dr. Wall-t fedeztem fel, mire eléggé elképedtem. Mi történt? Azt tudom, hogy valami furcsát álmodtam.

-          Mit keresek itt? – törölgettem a szemem.

-          Elájultál – nyelt egy nagyot anya.

-          De ne aggódj, nem a betegségedtől, hanem egy hirtelen sokktól – tette hozzá dr. Wall.

Még mindig értetlenül néztem körbe. És akkor abban a pillanatban beugrott minden. A felismerés hihetetlen erővel ütött szíven.

-          Justin Bieber-rel álmodtam – közöltem.

Anya erre mosolyogva lesütötte a szemét, dr. Wall pedig csak elégedetten bólogatott. Annyira idegesítő, hogy ő mindig csak elégedetten bólogat.

-          Pontosan mit is álmodtál? – érdeklődött az orvos.

-          Justin egy kisbuszból szállt ki – emlékeztem vissza. – Pontosan előttem történt mindez. Én mentem oda. Hozzá.

Dr. Wall a változatosság kedvéért biccentett egyet, majd az ajtó felé fordult és harsányan így kiáltott:

-          Gyere be!

És ezután minden olyan gyorsan történt. Kinyílt az ajtó, és belém csapott az a tipikus déjà vu érzés. Úgy következtek be az események, mintha direkt nekem íródtak volna. Egy kapucnis, napszemüveges srác lépett be, levette a csuklyát, feltolta a szemcsit. Ugyanekkor egy tőlem származó velőt rázó sikoltás csapott bele a kórház levegőjébe.

-          Helló, Blair – kacsintott a személy, aki annyira lesokkolt. Akitől abban a pillanatban elfelejtettem levegőt venni. Aki egyébként a világ legeslegédesebb 20 éves fiúja volt. Nem álmodtam, nem képzelődtem, ott állt az ajtóban JUSTIN BIEBER. – Elnézést, ha megijesztettelek.

A hangja, a kiállása és a ruhái mind olyanok voltak, mint a százszor megnézett youtube-os videókban, ám most mégis sokkal varázslatosabban hatott rám minden cselekedete.

-          Ezek szerint nem álmodtam – szóltam halkan.

Justin csak nevetve beletúrt a hajába, mire én valósággal megszédültem. Ez a mozdulat olyannyira elbűvölt, hogy percekig csak tátott szájjal bámultam rá. Aztán, mintha csak megtört volna a varázs, kipattantam az ágyból, és sikítozva Justin karjaiba vetettem magamat. Anya és dr. Wall mindezt csak mosolyogva figyelték. Én meg… A közérzetem normálissá vált, akarom mondani, felkavarttá. Nem éreztem magam betegnek, és valahogy most máshogy tekintettem a kanadai popszenzációra. Nem csupán úgy, mint az életem értelmére, hanem mint a példaképemre. Aki valóban hitt az álmaiban, és aki a kitartásával és a magabiztosságával tényleg elérte a célját. Olyan szorosan öleltem, hogy abban sem voltam biztos, kap-e még levegőt. Ő hirtelen eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. Mint egy rossz tinifilmben, úgy roggyant meg a térdem, és úgy kezdett el hevesen verni a szívem a csodálattól és a rajongástól. Kétség nem fért hozzá, egy álombeli extázisba kerültem, mely egyszerre kavarta bennem az imádatot és a céltudatosságot. Olyan szinten kezdett el bennem mozgolódni valami érthetetlen dolog, hogy csak annyit tudtam: én márpedig élni akarok. Nem fogom feladni az egészet, és nem fogok szánalmasan veszteséget szenvedni a rák elleni küzdelemben. Nem. Ha dr. Wall lát bennem lehetőséget, akkor nem adom meg magam ilyen könnyen. Tizenkét évesen, emlékszem, eljátszottam a gondolattal, ahogy Justin megkéri a kezemet, én pedig boldogan igent mondok rá. Mégis hogy fog Justin feleségül venni, ha én meghalok? Sehogy. És az a kérdés, hogy mégis mit fognak rólam beszélni az emberek, ha kiderül, legyőztem a veszedelmes rák betegséget? Csodálni fognak, példaként állítanak mások elé. A nemes cél olyan élesen lebegett a szemeim előtt, hogy megfeledkeztem az egész világról. Függetlenül attól, hogy azért találkozhattam Justin-nal, mert nemsokára a halálomat várják, elöntött az édes reménység. Egy édes reménység, amely erőt pumpált minden tagomba, szerte a testemben, és amely most kibuggyantott belőlem egy boldog kacagást. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen önfeledten, ilyen felszabadultam, ilyen élettel telve. És ezt nem is feltétlenül a Justin iránt érzett szeretet váltotta ki, sokkal inkább az optimizmus. Imádtam ezt az érzést, ami egészen idáig idegen volt számomra. Annyira megtetszett mindez, hogy akaratlanul is elnevettem magam még egyszer… És még egyszer. Aztán megint, újból.

Őszintén remélem, hogy tetszett ez a fejezet, és az lenne a kérésem, hogy mindenképpen írjatok kommentet, legyetek szívesek! Nem mintha nem lennék megelégedve a visszajelzéseitekkel, sőt! Köszönöm őket! De bárki is vagy, aki épp olvassa ezt a blogot, kérlek hagyj megjegyzést, mert sokat jelentene nekem! :) Egy szó, egy rövidke tanács, ötlet, észrevétel... Bárminek örülni fogok! ^^

~By: Cassie T. Mendez





~1. fejezet

Sziasztok! Hosszú idő után végre képes voltam feltenni az 1. fejezetet, ami egy drága barátnőm, M. Mircsi érdeme, hiszen ő biztatott! Köszönöm neki! :)

 

"A halálos betegség közel hozza egymáshoz a gazdagot és a szegényt. Eltörölte az ellentéteket, a lenézést, az irigykedést, és csak az életéért aggódó embert hagyta meg."

 

 

*Két héttel később*

Anyáék mindent elintéztek. Anya és dr. Stone. Ó, említettem már, mi történt apával? Elmegyógyintézetbe került, de… annak már két éve. Pont mint a rákom diagnosztizálásának. Na, igen… Édesapám szabályosan belebolondult a betegségembe. Így maradtunk hárman a családban, így összetartásban. Anya, én és a 17 éves bátyám, Nick. Washingtonban. Anyám mindig is talpraesett nő hírében állt, szóval nem igazán rettent meg a feladattól, miszerint két gyereket kell nevelnie egyedül. Köztük egy halálos beteget. Ő a kezdetektől fogva bízott a megmentésemben. Támogatott, bíztatott, mellettem állt, sőt meggyőződéssel állította, hogy meg fogok gyógyulni. Ezzel szemben én kétségbeesetten fogadtam a hírt már az elején. Persze, érthető, ha az ember rákos beteg, természetesen nem ugrál örömében. Milyen pokol volt az életem akkor. Emlékszem, simán beleillettem volna egy horror filmbe.

-          Blair! – A szomszéd szobából anya hangja zökkentett ki a gondolataimból. – Ugye mindent elraktál?
Ráeszméltem, hogy tulajdonképpen sehol nem vagyok még a pakolásban. Az a helyzet, hogy utálok csomagolni. Olyankor mindig pontosan át kell gondolni, hogy mi mindent szükséges elrakni. És persze a végén tutira hiányérzetem lesz, aztán kiderül, hogy teljesen feleslegesen. Na, mindegy. Különben is, egy halál küszöbén álló fiatal lánynak nem oly mindegy? De.
-          Persze… - sóhajtottam, majd beraktam a magnómon a kedvenc Justin Bieber CD-met, és azt hallgattam, amíg pakolásztam.
Félórával később már indulásra készen is álltam, ám mint mindig, most is Nick-re kellett várni. Pff, jellemző. A bátyám addig ki nem mozdul a szobájából, amíg ki nem erőszakoljuk onnan. Ami egyébként abszolút érthető, hiszen Nick depressziós lett, amikor… Tudjátok. Már mondanom sem kell. Szerencsére a házunk elég terjedelmes volt ahhoz, hogy ne kelljen minden lépésnél szembetalálkozni egy-egy családtaggal, így kellőképpen mindenki el tudott rejtőzni, ha épp rájött a depi. Szóval, igazából fogalmunk sem volt anyával, hogy Nick most épp hol a fenébe van a házban. Felmentem az emeletre, ahol a szobája volt, majd egyszerűen benyitottam. A bátyám ott ült az ágyán, és a zenelejátszóját nyomkodta. Kusza szőke tincsei rendezetlenül álltak a fején. Első pillantásra mindenkinek úgy tűnik, mintha ikrek lennénk azzal a különbséggel, hogy ő másfél fejjel tutira magasabb.
-          Ugye tudod, hogy most indulunk? – förmedtem rá.
-          Ja – bólintott.
-          És akkor? Kelj fel onnan, gyere ki – utasítottam. – Hol a bőröndöd?
-          Figyi, Blair – kezdte. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de hiába a testvérek közötti folytonos civakodás, nemtörődöm stílus… Normálisan kell viselkednünk egymással. Pontosan tudod, hogy miért. Oké, hogy én vagyok a hanyag és flegma, de még sose ripakodtam rád. Kérlek, te se tedd.
Hihetetlen, milyen bölcs tud lenni néha a bátyám. Apa, mikor kicsi voltam, mindig azt mondta, sose szabad a másikat megbántani, mert ki tudja, lehet, hogy akkor láttuk utoljára. Nagyjából ezen az elven alapszik Nick előbbi gondolata is. Na, ja.
-          Sajnálom – szabadkoztam őszinte bűnbánattal.
-          Semmi baj – felelte Nick. – Amúgy kész vagyok, mehetünk.
Azzal felkapta az egyébként végig az orrom előtt lévő nagy sporttáskáját, és kicammogott vele az előszobába. Kocsival utaztunk, mert egyrészt a repülő túl költséges volt, másrészt azért Atlanta még nem a világ vége. Anya meg alapból imád vezetni. Ezek mellett egyértelműen az autós utazás mellett tettük le a voksunkat.
Ha az ember lánya mindennapos közelharcot vív a rák nevezetű förtelemmel, azért elgondolkozik pár dolgon. Pár felettébb érdekfeszítő dolgon. Nos, így tettem én is.
1.       Meg fogok halni. Most őszintén, fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára, vagy derültem jót valami szellemes viccen, vagy bármin. Olyan mértékben sújtott le rám a melankólia, hogyha nem a ráktól halnék meg, akkor a depressziótól. Más kérdés, hogyha a rák nem lenne, depi se… Vissza a lényeghez. Szóval, az ember rend szerint legalább egyszer azért elgondolkozik rajta, milyen is a halál. Fájdalmas? Vagy nem? És mivel jószerivel én is emberből vagyok, nekem is megfordult már a fejemben az ezt magába foglaló téma átgondolása. Mi lehet a halál után? Itt viszont felmerülnek olyan kérdések, mint például Isten létezése. Igen, Istenfélő vagyok. Tudom, hiszem, hogy egy jobb élet vár rám ott fent. És nemcsak azért, mert beetették nekem.
2.       Kívülállóság. Akárhogy is nézzük, én mégiscsak teljesen más ember lettem a betegségem által, talán fel is kellett hozzá nőnöm. Így 15 évesen elmondhatom magamról, hogy valóban elkezdett mozgolódni az agyam egy rejtett szeglete. Mindezt persze a rák váltotta ki belőlem, így tudtam csak feldolgozni, átgondolni azt, hogy mi is történik velem. Itt felmerülhet a kérdés, hogy mi van a barátaimmal. Nos, Dylan-en kívül aligha rendelkezek baráttal. De ő nagyon sokat segít nekem. Néha elgondolkozom rajta, hogyan is tudnám visszaszolgáltatni neki mindazt a jót, amit tett értem. De visszatérve a különcséghez… Nagyon nehéz ez így. Egészségesen el sem tudtam képzelni, mit érezhet egy olyan ember, akit senki sem szeret, vagy csak nagyon kevesen. Akit bántanak, semmibe vesznek. Persze nem mintha ez utóbbi rám vonatkozna, ugyanis rákos betegként előnyt és támogatást élvezhetek embertársaimmal szemben. Azonban ez csak szánakozás, nem szeretet. A tudat, hogy a fiú, aki tetszik nekem azért segít, mert megszánt, és nem azért, mert szeret… Nos, gyötrő egy érzés.
3.       A szeretteim. Bárhogy is van, azért egy embert sokan szeretik. Ha más nem, a családja biztosan. Olyan nincs, hogy valaki, tegyük fel, eltűnik, és senki nem indulna a keresésére. Vagy legalábbis én ilyenről még nem hallottam. Szóval, már most belenyilall a szívembe a kegyetlen fájdalom és felismerés forró kereszttüze, miszerint ha én már nem erősítem a földi élet képviselőit, a szeretteim szomorúak lesznek, sőt mi több… össze fognak omlani!
4.       Milyen a halál? Fáj? Vagy meg se lehet érezni? Elképesztően sokszor gondoltam már végig ezt az egészet. Kár, hogy nem tudok megkérdezni senkit, hogy milyen is a halál. Kicsit félek is tőle be kell vallanom, ugyanis (nyilvánvalóan) még sosem éltem át ilyesmit. A halált nem lehet átélni. Te jó ég, ahogy egyre jobban átgondolom, rá kell döbbenem, hogy mennyire furcsa dolog is ez! Szeretnék mindenkitől elbúcsúzni a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő módon. Ahhh, meg szeretnék gyógyulni!
-          Hahó! – zökkentett ki anya hangja a töprengésből. – Minden rendben?
-          Blair filozofál – jegyezte meg unottan Nick, mire végre észbe kaptam. Az előszobában ültem, kezemben a cipőmmel, amit épp fel akartam húzni.
-          Bocsánat, csak elbambultam – szabadkoztam, majd gyorsan felkaptam a tornacipőmet (kissé hűvösebb nyári idő lévén), és már indulásra készen is álltam.
-          Inkább filozofáltál – okoskodott Nick. Túl jól ismer. A négy pontos listámra célzott.
-          Szerintem meg inkább induljunk – szólt közbe anya. – Justin Bieber nem vár meg.
-          Még szép, hogy megvár – kértem ki magamnak.
-          Istenem. Ha belegondolok, hogy azzal a förmedvénnyel fogok találkozni… - forgatta meg a szemét Nick. – Feláll a szőr a hátamon.
Fájdalmasan lehunytam a szemem. Túl sok negatív visszajelzést kaptam már emiatt. Nem bírtam feldolgozni, hogy lehet egy emberre ilyet mondani. Isten teremtményére. Egy mindenkivel egyenrangú lényre. Aki értékes. Förmedvény? A régi osztályomban a fiúk úgy fogalmaztak, buzi. Hmm. Némelyek annyira előítéletesek.
-          Nick, könyörgöm – néztem a bátyám szemébe. – Hogy tudsz ily módon lesajnálni, sőt meggyalázni, semmibe venni egy veled, jól hallottad, VELED egyenlően értékes embert? Kíváncsi volnék, te mikor fogod megcsillogtatni istenáldotta tehetséged, már amennyiben neked van olyan… Nyilván van, ha úgy lekicsinyled Kanada, sőt a világ egyik legkiemelkedőbb popsztárját. Ezek szerint te tudsz jobbat is. Nincs igazam?
-          Elég legyen már! – nyugtatott anya. – Blair állítása teljesen jogos. Kérlek, Nick, helyezd előtérbe a húgod igényeit… Mintha ezért külön szólni kéne. Na, nyomás kifelé!
A hatalmas bőröndömmel együtt kiléptem a lakásból, és még egy utolsót visszapillantottam. Legközelebb már csak akkor látom ezt a helyet, miután találkoztam Justin Bieber-rel. El sem tudom hinni. Átlépkedtem a kertünkön, magamban elköszönve az olyan gondosan nevelgetett rózsáimtól, a tulipántól, meg úgy mindentől. Az illatoktól, a formáktól, az egésztől. Ez csak a szokásos tortúrát jelentette nálam, szeretek búcsúzkodni. Ahh. Vagyis nem. Mindegy. Ahogy a kertkapuig lépegettem, kissé megbotlottam. Sokszor jön rám egy hirtelen gyengülés, ami kibillent az egyensúlyból, ez részben lelki eredetű is. Hihetetlenül kicsi az önbizalmam, a szomorúság pedig egyfajta napi rutinná vált az életemben, így érthető, ha néha nem állok meg a lábamon. A bátyám ilyen helyzetekben persze rögtön a segítségemre siet, ami nagyon aranyos tőle. Most se tett másképp.
-          Minden rendben, Blair? – ragadta meg a kezem Nick. – Add a bőröndöd!
Feladván minden erőfeszítésemet odanyújtottam a nagy csomagomat a bátyámnak, hiszen ő amúgy se bánja, ha „izmosodhat”, én meg nem teljesen éreztem jól magam. Amint mindketten helyet foglaltunk a kis fekete kocsinkban, anya gondterhelten lépett ki a kapun, utolsó pillantást vetve a házra, a kertre és az ablakokra. Ez utóbbira azért volt szükség, mert feltétlenül ellenőrizni kellett, hogy be van-e zárva az összes. Anya elég stresszes néha, különösen azóta lett ilyen, amióta teljes mértékben a ház úrnőjévé vált. Minden felelősség az ő vállára nehezedett, ha az utazás alatt kirabolják a házunkat, nyilván az is az ő hibája lesz. Szegény, kicsit kivan idegileg. Mire eljutottunk odáig, hogy mindennel készen állva elindulhassunk, anya szerintem százmilliószor átgondolta, hogy minden el van-e pakolva. Lényeg a lényeg, a kocsi motorja beindult. Hála az égnek. Nem éreztem boldogságot, örömöt, izgatottságot, vagy épp feldobottságot, pusztán csak türelmetlenséget. Amióta meghallottam először Justin Bieber hangját, egyszerűen beleszerettem. És találkozni akartam vele. Ó, hányszor képzeltem el, ahogy Ő és én kézen fogva sétálunk egy menő városban, s rajongó lányok ezrei bámulnak irigységtől elsárgulva! Nos, szerintem a betegségem miatt nem igazán irigykednek rám. Olyan szörnyű, hogy Justin pontosan tudni fogja, miért vagyok ott. Vele. Fel fog vidítani, örömet fog nekem szerezni, de mindezt a hülye rák miatt. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom. A kijelzőn Dylan neve szerepelt. Azonnal felkaptam.
-          Szia – köszöntem.
-          Szia, Blair – üdvözölt Dylan izgatott hangon. – Na, úton vagytok már?
-          Igen – bólintottam. – Már legalább egy órája elindultunk.
-          Hű, és belegondoltál már, mi fog veled történni? – érdeklődött Dylan teljes átérzéssel.
-          Ó, már ezerszer – biztosítottam. – Kár, hogy te nem tudsz velem jönni, pedig biztosan tök jól ellenénk Atlantában. Justin Bieber-rel nem kell találkoznod, valahogy az a fiúknak nem jön be, de meg vagyok róla győződve, hogy fantasztikus hely lehet az a város. Én legalábbis irtó kíváncsi vagyok rá.
-          Majd mindennap beszélünk – jelentette ki. – Akármikor hívhatsz.
-          Te is – feleltem.
-          Na, akkor le is teszem, mert anyám hív főzni. Mostanában ez a mániája. Segítenem kell a főzésben. Szia – köszönt el és már le is tette.
Egy nagy sóhajtás közepette tettem el a készüléket a táskámba, majd kikémleltem az ablakon. Vészesen közeledtünk Atlanta felé. Izgultam. Mégis csak Justin Bieber-rel találkozhatok. Be is dugtam a fülembe a fülhallgatómat, újra előbányásztam a telefonom, és beindítottam rajta a kedvenc lejátszási listámat, természetesen tele Justin számaival. És láss csodát, ezzel el is ütöttem az időt egészen… Atlantáig. Hihetetlen érzés volt az, amikor egyszer csak megláttam az út szélén egy táblán ezt a feliratot: Atlanta. Mindenhol menő villák sora halmozta el a kívülálló tekintetét, drágábbnál drágább hotelek együttese kápráztatott el. Kétség nem fér hozzá, megérkeztünk. Nem is akárhová. Természetesen az autónk egy jónevű kórház parkolójába sorolt be, ahol orvosi ellátást kaphatok.
-          Megérkeztünk – sóhajtott anya, mire Nick gyorsan ki is szállt megmozgatni elgémberedett tagjait. – Azonban kislányom, mondanom kell valamit.

Bízom benne, hogy nem okozott csalódást ez a fejezet, ha tetszett, kommentelj! :) Viszont az elkövetkezendő héten nyaralni megyünk, így írni valószínűleg nem fogok tudni, azonban a történetet nem hanyagolom el, gondolkozni fogok rajta, és hazaérve újult erővel látok neki az írásnak! További kellemes napot!
~By: Cassie T. Mendez