~2. fejezet

Üdv! ^^ Azt hiszem, hivatalosan is ez az utolsó olyan fejezet, amit brutális késéssel hoztam meg. Ezután helyre áll a rend, és pár nap múlva már jön is a 3. fejezet! Mindezek előtt azonban hadd jelentsem be a másodikat, ami szerintem kicsit elvarázsoltra sikeredett, mindenesetre én imádtam írni, és konkrétan együtt izgultam a szereplőkkel! Hát igen, kicsit beleéltem magam... :) Na, de kellemes olvasást kívánok Nektek hozzá!

"A reménység, mint a hit, mindenekelőtt bátor, és attól sem riad vissza, hogy nevetséges legyen. A remény veresége nem kétségbeeséshez, hanem rezignációhoz vezet, és az olyan ember rezignációja, aki valaha reménykedett, mindig megőrzi a reménység erejét."

A fülemben egyszeriben úgy kezdett el dobolni a vér, hogyha nem lenne amúgy lehetetlen, biztosan azt hittem volna, megsüketülök tőle. Vajon mit akarhat mondani anya? Emlékszem, nem is olyan rég, ugyanez a mondat hagyta el a száját, ezután pedig tragikus dolgot közölt velem. Igen, azt hiszem, egyértelmű, hogy micsodát. Most, hogy tetőtől talpig betemetett ez a tragédia, ami igazán még nem is vált tragédiává, egyszerűen bele se mertem gondolni, mit akarhat anya.

-          Igen? – kérdeztem halkan és óvatosan.

Ha jobban belegondolok, már az is kiderült, hogy meghalok… Annál már csak nem történhet rosszabb. Akárhogy is agyalok, a halálnál nincsen borzalmasabb egy 15 éves lány számára.

-          Bocsánat, de egyszerűen nem megy ezt kimondanom… - rázta meg a fejét anya, mire sírva fakadtam. – Ne, ne, kérlek ne sírj! Jól van, összeszedem magam… Szóval, azért jöttünk pont Atlantába, mert itt van egy orvos, aki lát reményt. És meg tudjuk fizetni a kezelését.

Abban a pillanatban kibukott belőlem a zokogás. Annyi minden játszódott le bennem akkor, annyi felgyülemlett fájdalom… Nem bírtam. Amióta megvan a rákom, amióta csak kimutatta a diagnózis, elkezdett bennem mozogni valami. Ez a valami egy idegronccsá tett engem, egy lelki csődtömeggé, és kegyetlenül sebezte meg törékeny szívemet. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot… „Van egy orvos, aki lát reményt”. Remény? Abból többet nem kérek. Sunyi módon becsempészi magát az ember lelkébe, majd jól pofon vágja. Ennyit tudok mondani róla.

-          Blair, kérlek, hallgass meg! – fordult hátra anya, ugyanis még mindig a kocsiban ültünk.

-          Mit hallgassak? – jegyeztem meg szemrehányóan. – Mégis mit? Meddig kell még elviselnem az orvosok életmentő terveit, mellyel csak további szenvedést okoznak nekem? Meddig kell még azt hinnem, hogy menthető vagyok?

-          Ameddig csak lehet – jelentette ki határozottan anya. Arca elszánt volt. – Mondjak valamit? Egy érdekes dolgot. Beszéltem ezzel az orvossal, bizonyos dr. Wall-al. És abban igazad van, hogy már rengetegen próbálkoztak az életed megmentésével, de ő egészen más. Tudod, mi a különbség közte, és a többi orvos között? Benne látom a lehetőséget, a többiekben nem láttam. Ez elég furcsa megérzés, de bízom a sikerben. Újra merek remélni.

Az eddig kezeim közé temetett arcomat kezdtem szépen lassan felemelni. Látszott anyán, hogy lelkes, sőt! Kicsit, mintha izgatott is lett volna. Engem nem kavart fel a dolog, úgy őszintén, engem már nagyon régen körülbelül csak a szomorúság kavart fel, semmi más. Amolyan „meglátjuk” alapon kezdtem kicsit lehiggadni, majd kiszálltunk a kocsiból. Nick épp egy padon ült.

-          Elmondtad neki…? – fordult Nick anyához. Jól tudtam, miről beszél.

-          Elmondta – válaszoltam anya helyett is.

-          És mi a véleményed? – faggatózott a bátyám.

-          Nincs mit hozzáfűznöm – feleltem diplomatikusan, majd együtt besétáltunk a kórházba.

Az intézmény közvetlenül a közút mellett helyezkedett el, egy park ölelte át, ám teljesen elütött környezetétől. Igazából eléggé modern beütésű volt, ráadásul hatalmas. Belül is tisztára úgy festett, mint ahogy egy kórház a filmekben szokott. Nyüzsgő nővérkék, szemüveges doktorok, hordágyas betegek… Zajlott az élet.

-          Kicsim, most beszélgetni fogsz dr. Wall-al, tulajdonképpen egy kúrán veszel majd részt – világosított fel anya.

Némán bólintottam. Elindultunk a megfelelő irodába, ahol elméletileg dr. Wall tartózkodott, ám még mielőtt odaértünk volna, szembetalálkoztunk a hőn áhított orvossal.

-          Blair Stanwood – biccentett dr. Wall köszönésképpen.

-          Jó napot – mondtam komoran, majd végigmértem az embert. Őszesedő, jól fésült haja, összeszűkült szeme, kerek szemüvege, mély, határozott hanghordozása mind megfontoltságot és komoly intelligenciát sugalltak. Okos embernek tűnt, ez nem vitatható. De vajon ez mire lesz elég?

Miután dr. Wall kezet nyújtott anyával és Nick-kel is, nekem be kellett mennem az irodájába, a többiek nélkül. Miután elbúcsúztam tőlük, az orvos szó nélkül elindult egy hosszú folyosón, én meg követtem. Cipői végigkopogtak a kövezeten, csaknem egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértünk végre. Bent azonban kellemes, barátságos kis szoba fogadott. Azt hittem, hogy az ilyen embereknek azért ennél zordabb környezetben tartózkodnak, így alaposan meglepett ez az otthonias légkör. Dr. Wall kényelmesen elhelyezkedett az igazán megviseltnek látszott fotelében, és intett, hogy én is üljek le. A szobában ülőalkalmatosság gyanánt egy ágyat és egy babzsák fotelt véltem felfedezni, így gondolkodás nélkül a fekvőhelyet választottam.

-          Nem volt szimpatikus a babzsák? – törte meg a csendet mosolyogva dr. Wall.

Ekkor kicsit megnyugodtam. Mármint attól, hogy mosolygott. Szúrós, komoly nézését valóban felváltotta egyfajta kíváncsi érdeklődés, amivel komolyan lecsitította bennem a félelmet.

-          Úgy hallottam – szólalt meg ismét. –, hogy itt tartózkodik Atlantában a kedvenc énekesed.

Szemeim egyszeriben felragyogtak. Talán még eddig nem bírtam felfogni, hogy valóban, álmaim netovábbja jelenleg a találkozásunkra vár. Illetve kötelességéhez hűen ideutazott, hogy egy kislány utolsó kívánsága teljesüljön. Ő nekem nem csupán egy „kedvenc énekes”, akinek a számai jobb kedvre derítenek, mint ahogyan az Rihannánál szokott történni. Igen, a barbadosi énekesnő dalai belopják magukat a szívembe, de Justin… Ő nem csak belefúrta magát a lelkembe, ő egyenesen uralja azt! Nélküle nem érezném magam teljes egésznek, ha ő hiányozna az életemből, tudnám, hogy valami nincsen rendben. Justin a levegő, ami átjárja minden porcikámat, éltet és biztonságot nyújt.

-          Remélem – nyeltem egy hatalmasat.

-          Biztos itt van, ha megígérte. Justin Bieber – mondta ki A NEVET. Ám az ő szájából olyan idegennek hangzott. Hiányzott belőle a csodálat.

-          Igen, biztosan – ismételtem.

-          Nem szeretném előtted szidni ezt az embert – kezdte dr. Wall, mire egy pillanatra tátva maradt a szám. –, nem is tudnám mivel… - helyesbített. – De talán hallottál a magaviseleti problémáiról. Ha úgy tetszik, botrányairól.

-          Hibázhat ő is, hiszen ugyanúgy ember, mint mi – vágtam rá az amúgy eléggé sokszor bevált választ.

-          Igen, igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. A lényeg az, hogy tehetséges. Minden szépséghibája ellenére is sikeres. Emlékszel honnan indult a karrierje? A Youtube-ra töltötte fel a videóit, amiben énekelt. Tudod, manapság is csinálnak ilyeneket, rengeteg olyan tizenéves fiatal él ebben az országban, akik a legnagyobb videómegosztón próbálnak szerencsét, nagy álmokat dédelgetve. Néhányuknak, de csak tényleg néhányuknak megadatik a lehetőség, hogy kicsivel kiemelkedhetnek a tömegből, és nagyobb reflektorfényt kapnak, felléphetnek klubokban… Gondolj bele, Justinra olyannyira felfigyeltek, hogy világsztárrá nőhette ki magát. Fiatal lányok szerettek bele, kamasz fiúk követték a stílusát, ország-világ ismerhette meg ezt a nevet: Justin Bieber. Ő mert nagyot álmodni.

-          De ő jól is néz ki hozzá… Manapság ha egy tehetséges fiúnak jó hangja van, ráadásul helyes is, annak nyert ügye van.

-          Tévedés! – állt fel a doktor és erőteljesen közelebb lépett hozzám. – Hiába a jó kinézet, a megnyerő stílus, és a menő imidzs, ha nincs kisugárzás! Mondjak valamit? Blair, szörnyen nézel ki. Nem túl impozáns a kisugárzásod.

Hirtelen megállt bennem az ütő. Hogy mi? Az orvos, aki lát bennem reményt, aki elvileg talán meg tudna gyógyítani, nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy milyen baromi csúnya vagyok? Egy pillanatra nem hogy pislogni elfelejtettem, de akaratlanul még a szusz is bennem maradt. Álljon meg a menet! Ha annyira meg tud gyógyítani, akkor nyilván már jobban is nézek ki! Az arcomat kíméletlenül elöntötte az égető pír.

-          Hogy mondhat ilyet? – fakadtam ki mérgemben. – Egy halálos beteg lány vagyok, az utolsó hónapjaimat szeretném boldogan eltölteni, de azért köszönöm, hogy emlékeztetett, mennyire menthetetlenül vesztes vagyok!

Dr. Wall csak csendesen megigazította a szemüvegét.

-          Hát nem érted? – kérdezett vissza mindenfajta indulat nélkül. – Blair, minden álmod az, hogy meggyógyuljál, Justin-nak minden álma az volt, hogy ismertté váljon. Te alapvetően egy gyönyörű lány vagy, Justin pedig jóképű. Azonban van köztetek egy aprócska különbség – tette fel a mutatóujját jelezve, hogy fontos dolgot fog közölni. – Ő elhitte, hogy sikerülhet a célja, te viszont nem.

Egy szót sem szóltam. Szúrós szemmel vizslattam az orvost, és bár nehéz bevallanom, igencsak rátapintott a lényegre. Én alapvetően udvarias típus vagyok, azonban most éreztem, hogy nem esik bántódásom, ha kicsit tapintatlannak tűnök, jelen esetben visszabeszélek, vagy gonoszul nézek.

-          Ezek után mégis hogy higgyem el? Ráadásul a világon maga az egyetlen, aki lát reményt – jelentettem ki.

-          Nincs mentség a hitetlenségre. Amíg legalább egy valaki támogat, folytasd a harcot!

-          Ne okoskodjon itt nekem, nem is ismer.

-          Hogyne ismernélek! Rólad bőven elég annyit tudnom, hogy nem hiszel a sikerben.

Eszméletlen mértékben begurultam.

-          Ó, igen? Hát tudja meg, hogy igenis bízom a sikerben! – kiáltottam.

-          Te is tudod, hogy nem – vágott vissza dr. Wall.

-          De igen! Hiszek a sikerben! Érti? Hiszek!

Annyira felhúztam magam, hogy valósággal lihegtem az indulatoktól. A doktor elégedetten elmosolyodott, majd ezt kérdezte:

-          Biztos vagy benne Blair? Biztos vagy abban, hogy látsz reményt a felvetésben, miszerint akár örökre megszabadulhatsz a betegségedtől?

Mély csend telepedett a szobára. Még mindig dühöngtem dr. Wall kijelentésein, hogy előnytelen kisugárzásúnak titulált, és hogy valótlan tényeket állított rólam.

-          Biztos vagyok benne – határoztam el.

Orvosom csak bólintott egy aprócskát. Látszott rajta, hogy nem ezt a választ várta, hanem mondjuk egy nemlegeset. Hát most bebizonyítom neki, hogy félreismert! Blair Stanwood igenis megmutatja, hogy hisz a sikerben.

-          Jól van, kimehetsz, ha szeretnél, mára végeztünk – biccentett az ajtó felé dr. Wall.

-          Hogy érti, hogy mára? – húztam fel a szemöldököm.

-          Holnap is találkozunk – nevette el magát. – Csak nincs valami gondod, Blair?

-          Nincs – feleltem, majd elköszöntem, és kisétáltam az ajtón.

Rögtön Nick-be és anyába ütköztem. Arcuk aggódásról és izgatottságról árulkodott. Látva azonban a nyugodt arckifejezésemet, szívükről szerintem egy hatalmas kőszikla gördült le azonnal.

-          Na, hogy ment? – kezdte anya türelmetlenül.

-          Jól! – vágtam rá. – Meg fogok gyógyulni.

Mindketten teljes meglepettséggel bámultak rám, amit meg is értettem. Egészen eddig totál negatívan álltam hozzá ehhez az egészhez, most meg egyszeriben mindent derűsen kezdtem látni. Anya gyorsan magához ölelt.

-          Kicsikém – súgta a fülembe meghatottan. – Ez annyira fantasztikus!

Hangjában azonban nem éreztem száz százalékig megnyugvást. Éreztem, hogy van számomra valami mondanivalója.

-          Mi a baj? – toltam el magamtól egy kicsit.

Anya és Nick itt jelentőségteljesen összenézett, majd Nick válaszolt:

-          Gyere velünk – mutatott a kórház kijárata felé.

Én mit sem sejtve hagytam, hogy kivezessenek az intézményből, egyenesen a parkolóba. Ott megálltunk, de ők nem szóltak semmit. Nem értettem, mit akarhatnak, mire megpillantottam egy sötétített ablakú kisbuszt. A kinézete alapján valami elit luxusjármű lehetett. Kíváncsian elkezdtem közelebb sétálni hozzá észre sem véve, hogy anya és Nick közben leültek. Én csak tovább közeledtem a kocsi felé, minden gondolkodás nélkül, bele sem gondoltam abba, hogy ki rejtőzhet az autóban. Valami titokzatos belső hang vezérelte minden mozdulatomat. Amikor odaértem, csodálkozva bámultam a kisbuszt. Nem szóltam semmit, nem kopogtam be, meg se mozdultam. Csak álltam ott. Végre aztán résnyire kinyílt a hátsó ajtó, és kikukucskált egy napszemüveges, kapucnis alak. Amikor meglátott, gyorsan kipattant a kocsiból, megállt előttem, levette a kapucniját, majd feltolta a napszemcsijét…

***Két órával később***

Óvatosan kinyitottam a szemeimet, majd villámgyorsan felültem egy… egy fehér kórtermi ágyról! Két oldalamon anyát és dr. Wall-t fedeztem fel, mire eléggé elképedtem. Mi történt? Azt tudom, hogy valami furcsát álmodtam.

-          Mit keresek itt? – törölgettem a szemem.

-          Elájultál – nyelt egy nagyot anya.

-          De ne aggódj, nem a betegségedtől, hanem egy hirtelen sokktól – tette hozzá dr. Wall.

Még mindig értetlenül néztem körbe. És akkor abban a pillanatban beugrott minden. A felismerés hihetetlen erővel ütött szíven.

-          Justin Bieber-rel álmodtam – közöltem.

Anya erre mosolyogva lesütötte a szemét, dr. Wall pedig csak elégedetten bólogatott. Annyira idegesítő, hogy ő mindig csak elégedetten bólogat.

-          Pontosan mit is álmodtál? – érdeklődött az orvos.

-          Justin egy kisbuszból szállt ki – emlékeztem vissza. – Pontosan előttem történt mindez. Én mentem oda. Hozzá.

Dr. Wall a változatosság kedvéért biccentett egyet, majd az ajtó felé fordult és harsányan így kiáltott:

-          Gyere be!

És ezután minden olyan gyorsan történt. Kinyílt az ajtó, és belém csapott az a tipikus déjà vu érzés. Úgy következtek be az események, mintha direkt nekem íródtak volna. Egy kapucnis, napszemüveges srác lépett be, levette a csuklyát, feltolta a szemcsit. Ugyanekkor egy tőlem származó velőt rázó sikoltás csapott bele a kórház levegőjébe.

-          Helló, Blair – kacsintott a személy, aki annyira lesokkolt. Akitől abban a pillanatban elfelejtettem levegőt venni. Aki egyébként a világ legeslegédesebb 20 éves fiúja volt. Nem álmodtam, nem képzelődtem, ott állt az ajtóban JUSTIN BIEBER. – Elnézést, ha megijesztettelek.

A hangja, a kiállása és a ruhái mind olyanok voltak, mint a százszor megnézett youtube-os videókban, ám most mégis sokkal varázslatosabban hatott rám minden cselekedete.

-          Ezek szerint nem álmodtam – szóltam halkan.

Justin csak nevetve beletúrt a hajába, mire én valósággal megszédültem. Ez a mozdulat olyannyira elbűvölt, hogy percekig csak tátott szájjal bámultam rá. Aztán, mintha csak megtört volna a varázs, kipattantam az ágyból, és sikítozva Justin karjaiba vetettem magamat. Anya és dr. Wall mindezt csak mosolyogva figyelték. Én meg… A közérzetem normálissá vált, akarom mondani, felkavarttá. Nem éreztem magam betegnek, és valahogy most máshogy tekintettem a kanadai popszenzációra. Nem csupán úgy, mint az életem értelmére, hanem mint a példaképemre. Aki valóban hitt az álmaiban, és aki a kitartásával és a magabiztosságával tényleg elérte a célját. Olyan szorosan öleltem, hogy abban sem voltam biztos, kap-e még levegőt. Ő hirtelen eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. Mint egy rossz tinifilmben, úgy roggyant meg a térdem, és úgy kezdett el hevesen verni a szívem a csodálattól és a rajongástól. Kétség nem fért hozzá, egy álombeli extázisba kerültem, mely egyszerre kavarta bennem az imádatot és a céltudatosságot. Olyan szinten kezdett el bennem mozgolódni valami érthetetlen dolog, hogy csak annyit tudtam: én márpedig élni akarok. Nem fogom feladni az egészet, és nem fogok szánalmasan veszteséget szenvedni a rák elleni küzdelemben. Nem. Ha dr. Wall lát bennem lehetőséget, akkor nem adom meg magam ilyen könnyen. Tizenkét évesen, emlékszem, eljátszottam a gondolattal, ahogy Justin megkéri a kezemet, én pedig boldogan igent mondok rá. Mégis hogy fog Justin feleségül venni, ha én meghalok? Sehogy. És az a kérdés, hogy mégis mit fognak rólam beszélni az emberek, ha kiderül, legyőztem a veszedelmes rák betegséget? Csodálni fognak, példaként állítanak mások elé. A nemes cél olyan élesen lebegett a szemeim előtt, hogy megfeledkeztem az egész világról. Függetlenül attól, hogy azért találkozhattam Justin-nal, mert nemsokára a halálomat várják, elöntött az édes reménység. Egy édes reménység, amely erőt pumpált minden tagomba, szerte a testemben, és amely most kibuggyantott belőlem egy boldog kacagást. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen önfeledten, ilyen felszabadultam, ilyen élettel telve. És ezt nem is feltétlenül a Justin iránt érzett szeretet váltotta ki, sokkal inkább az optimizmus. Imádtam ezt az érzést, ami egészen idáig idegen volt számomra. Annyira megtetszett mindez, hogy akaratlanul is elnevettem magam még egyszer… És még egyszer. Aztán megint, újból.

Őszintén remélem, hogy tetszett ez a fejezet, és az lenne a kérésem, hogy mindenképpen írjatok kommentet, legyetek szívesek! Nem mintha nem lennék megelégedve a visszajelzéseitekkel, sőt! Köszönöm őket! De bárki is vagy, aki épp olvassa ezt a blogot, kérlek hagyj megjegyzést, mert sokat jelentene nekem! :) Egy szó, egy rövidke tanács, ötlet, észrevétel... Bárminek örülni fogok! ^^

~By: Cassie T. Mendez