~4. fejezet

Üdv! ^^ Nagyon szégyellem magam, amiért mindamellett, hogy nyilvánosan kijelentettem, hogy már múlt hétvégén közzéteszem a következő részt, csak sikerült egy héttel későbbre tolnom a fejezet publikálását... Elnézést, nem így terveztem! :/ Mostantól nem ígérek inkább semmit, és csak remélni tudom, hogy nem haragszik rám senki. Ha lehet, akkor az lenne a kérésem, hogy bárki, aki olvassa a blogot, feltétlenül hagyjon megjegyzést, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Előre köszönöm mindenkinek! :) Jó olvasást!

 

"Az élet nehéz, és sokszor nem látni a rossznak a végét. Néha azt hiszed, az út innen már csak fölfelé vezethet, aztán mégis kiderül, hogy tovább vezet lefelé. Az alagút végén megcsillan a fény, aztán épp oly hirtelen elhalványul. Néha azonban a katasztrófában is van gyógyulás. Néha az ember kap még egy esélyt."

 

 

Néhány ember valami különösebb csoda folytán különleges kisugárzással rendelkezik, egyfajta sugárzó személyiséggel, ami gyógyító és erősítő hatást gyakorol a gyengébb emberekre. Olykor bele sem gondolunk, mennyi fájdalmat tudunk okozni másoknak és maguknak a kicsinyes viselkedésünkkel, vagy épp a gyerekes gondolkodásunkkal. Ugyanez persze fordítva is igaz, néha az a legrosszabb, ha egy másik emberben látjuk meg a rossz tulajdonságokat, és kényszert érzünk az azonnali kijavításra, a jobb emberré tételre. Ilyenkor elkönyveljük a világot „rossznak” és kegyetlennek, mintha a saját kis auránk bemocskolása felérne az egész univerzum elrontásával. Pillanatnyi véleményt alkotunk olyan meggyőződéssel, mintha váltig állítanánk, hogy egy év múlva is ugyanezen állásponton leszünk majd. Aztán egyszer csak, egy földre szállt angyal képében megjön számunkra a megtestesült megvilágosodás, amikor kerek egészében magunk előtt látjuk az emberiséget, és hirtelen mindent megértünk. Ha jön egy csodálatos ember, egy olyan ember, aki lelkivilágával elhozza számunkra ezt az eufórikus érzést, ami miatt megváltozik minden. De nem, nem érezzük magunkat „hepi”-nek, nem gondoljuk, hogy előttünk nincsenek lehetetlenek. Nem, nem erről van szó. Hanem ami miatt reálisnak látunk mindent, elhisszük, hogy feladatunk van az életben, és hogy talán letehetünk valamit az asztalra. Az ilyen emberek példákként szolgálnak mindenki számára, meg tudják mutatni, mi is az élet értelme, és mennyire máshogy is lehet látni valamit, ha kicsit pozitívan gondolkodunk. Azt mondják, minden ember megtalálja az életben az igaz barátját. Nos, hogy nekem ki is az? Legszívesebben rávágnám, hogy Justin Bieber. Csakhogy bármennyire is bizonygatom, hogy így van, attól még a helyzet ugyanaz marad. Justin Bieber, a milliónyi lány által istenített énekes valószínűleg már járt egy-pár halálos beteg kislánynál, akikbe mind a legjobb tudása szerint próbált lelket önteni, örömet szerezni nekik. Mindez csak egy napot felkaroló program, ami azt jelenti, hogy pár nap múlva, ha esetleg arra vetemednék, hogy levelet írjak Justin-nak, vagy írjak neki a Facebook-on, Twitteren, minden bizonnyal csak egy leszek a sok százezer rajongói üzenet között, akik mindannyian ugyanazt állítják: Justin Bieber tökéletes számukra. Nem emelkednék ki az én kis személyes élményemmel sem. Az az igazság, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak. A Justin-nal töltött nap óta egy egész hét eltelt már, és én élek és virulok. Szorgalmasan eleget teszek dr. Wall minden utasításának, minden gyógymódot kipróbálok, és néha komolyan el is hittem, hogy meggyógyultam. Ám a diagnózis még hátra volt. Ma, amikor felkeltem, ismét csak egy fájdalmas kis érzés nyilallt bele a szívembe, mint ahogy az az elmúlt egy hónap reggelein mindig is megtörtént. De már egyre apadt a keserűség, és hiányérzet, hiszen az a NAGY NAP is egyre távolodott, amikor találkoztam Justin Bieber-rel. Ma, amikor felkeltem, még nem sejtettem, hogy a mai napom több szempontból is meghatározó lesz.

-          MEGLEPETÉÉÉS! – tárta ki a szállodai szobám ajtaját anya és Nick, mire hirtelen felpattant a szemem, és felültem az ágyamon.  – Boldog születésnapot!

Anya és Nick egy hatalmas csokitortával egyensúlyozva léptek be a szobámba, én pedig csak a szám elé kaptam a kezem. Ó, augusztus 31.! Hogy is felejthettem el, hogy ma van a szülinapom? Te jó ég, 16 éves vagyok, hiszen ez elképesztő!

-          Én… én… - hebegtem zavaromban.

-          Jól van, Blair, tudjuk, hogy elfelejtetted a szülinapodat itt a nagy izgalmakban – nyugtázta Nick. Mindig nagy csodálkozás számomra, ha Nick elejt egy-egy ilyesfajta megjegyzést, és mindig rá kell jönnöm, hogy jól ismer. Túl jól.

-          Igen, ez igaz… Jaj, annyira aranyosak vagytok! Köszönöm!

Gyorsan kívántam valamit, azt, ami elsőként eszembe jutott, majd egy szusszanásra elfújtam a tortámon lévő 16-os gyertyát.

-          Gyere ki megenni a szülinapi reggelidet! – javasolta anya, mire kikászálódtam az ágyból, és a mobilomat felkapva az éjjeli szekrényemről kimentem a konyhába. Az asztal már gyönyörűen meg volt terítve, anya már a tortát is elkezdte felszeletelni. Tehát az lesz a reggeli. Juhú!

Lopva rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy csekkoljam, nem jött-e esetleg valami értesítésem. Hát, egy darab árva üzenetem jött is, még éjfél tájékában, természetesen az én hűséges barátomtól, Dylan-től, aki boldog szülinapot kívánt nekem, és biztosított róla, hogy a mai nap folyamán még fel fog hívni. A napom tehát egyértelműen jól indult, aminek következtében úgy vigyorogtam a reggeli tortázás közben, mint a vadalma.

-          Blair, mi történt? – húzta össze a szemöldökét Nick.

-          Szülinapom van! – jelentettem ki, mintha ez nem lenne elég egyértelmű. – Ilyenkor az emberek mosolyognak, nem?

Anya és Nick lopva összenéztek, biztosan azt gondolván, hogy nem vettem észre ezt a kis szemkontaktust. Pedig nagyon is észrevettem, és tudom is, mire gondoltak. Arra, hogy igen, az emberek általában mosolyognak, ha születésnapjuk van… De nem a rákos beteg emberek. Chh.

-          Igen, persze, hogy mosolyognak – nyugtázta anya. – Légy boldog, kicsim!

-          Az vagyok – bólintottam. – Dylan nemsokára hívni fog.

-          Akkor biztosan amiatt ér fülig a szád… - jegyezte meg Nick.

-          Nem csak azért – ráztam meg a fejem. – Csak jókedvem van.

Anya kezében megállt a villa, amivel már majdnem be is kebelezte a tortaszeletét, és hitetlenkedve nézett rám.

-          Nagyon megváltoztál – jelentette ki anya örömteli hangon. – Már egy jó ideje mintha… Mintha nem…

-          Mintha nem lennék beteg – segítettem ki anyát. – Ugye ezt akartad mondani?

-          Ezt – helyeselt. – Tudod, mindig is furcsán viselkedtél. Egy rákos ember különleges, nem olyan elvilágiasodott, mint önző társai. Egy rákos ember tud örülni a meglévő idejének, te viszont mindig is dühvel tekintettél az egészre. Haragos voltál, szomorú és elkeseredett is egyben. Most meg… Kivirultál. Nem tudom, mit higgyek.

-          Hidd el, én se. Ha arra gondolok, hogy még mindig fenn áll a veszélye a halálomnak, nem félek. Úgy érzem, muszáj élnem, mert van mondandóm még a világnak. Segíteni szeretnék a rászorultakon, mind anyagi, mind lelki értelemben, tudatni akarom a világgal, hogy Blair Stanwood nem véletlenül csöppent bele a föld élet hullámvasútjába.

Anyáék elismerően néztek rám, de éreztem, hogy még nem teljes odaadással. Mármint, még nem voltak száz százalékig biztosak a sikeremben. Egy ideig csendben ettünk, majd Nick megszólalt:

-          Nincs semmi olvasnivalóm, nem megyünk le az újságoshoz szétnézni?

-          De, én megyek veled – ajánlkoztam, ugyanis valami jó kis tinimagazin (amiben az esetek többségében valamilyen formában mindig szerepel Justin Bieber…) igazán jól tud jönni néha.

Még sietve bekaptam az utolsó falatokat, ami a reggelimből maradt, és már indultam is a szobámba felöltözni. Kinéztem az ablakon és boldogan konstatáltam, hogy a nap hétágra kisütött. Természetesen ezt az alkalmat megragadván az egyik kedvenc rövidnadrágomat kaptam magamra egy bőbb fazonú trikóval. Hajamat gyorsan megfésültem, majd egy gyors kontyba kötöttem. Átszaladtam a bátyám szobájába, ám ő tulajdonképpen még sehol sem tartott a készülődésben.

-          Nick, csipkedd már magad – tapsoltam egyet.

-          Jól van, nyugi – intett le a bátyám. – Amúgy meg hogy van az, hogy te előbb kész lettél, mint én?

-          Tudod, most már nagyon vágyom egy jó magazinra… Pletykákra éhezem, de komolyan, fogalmam sincs, mizu mostanság a sztárokkal!

Nick körülbelül úgy nézett rám, mintha épp pisztollyal a kezemben fenyegetném őt, hogy adja ide minden értékét.

-          Ahh, lány vagyok – próbáltam magyarázkodni, de a bátyám még mindig csak pislogás nélkül meredt rám. – Azt hittem, ez elég ok a pletykaéhemre.

-          Én meg azt hittem, hogy szorult beléd némi ész az évek során – forgatta a szemét Nick. – Blair, ne légy ilyen végtelenül primitív és közönséges. Az még oké, hogy el szeretnéd olvasni a Bravo magazin következő érdekfeszítő izgalmakkal teli számát, de hogy ilyen vágyakkal telve? Ne ijesztgess.

-          Te se, hogy ilyen diplomatikusan fogalmazol!

-          Ennek köze nem volt a diplomatikus válaszadáshoz.

-          A lényeg, hogy SIESS!

-          Miért nem mész egyedül?

-          Nick, gyerünk már!

-          De tényleg, menj csak egyedül!

-          És honnan tudjam, hogy te mit akarsz az újságostól?

-          Oké, megyek már – adta meg magát a bátyám.

Tíz perccel később végre indulhattunk is az újságos-kereső körútra, amiből tulajdonképpen az lett, hogy az első kezünk ügyébe akadó hírlaposra lecsaptunk. Ebben az esetben ez egy szerény kis bódét jelentett.

-          Jó napot – köszöntünk az eladónak, mire az unottan ránk nézett.

-          Üdv, mit adhatok? – érdeklődött most már kicsit barátságosabban.

Nick három újságot is kiválasztott magának, mindegyik valami filozófiai magazin volt, amiken én csak húztam a számat. Hogy bír ő ilyeneket olvasni?

-          Én egy Bravo-t szeretnék – szóltam, miután az újságos lomhán elénk adta a bátyám kéréseit.

Most még tovább kutakodott, úgy tűnt, nem igazán találja, amit keres. Végül aztán kihúzott az egyik rekeszből egy magazint, rápillantott, mire meglepett képpel fordult felém. Nem értettem, mi lehet a problémája, sőt azt már végképp nem, hogy miért várja tőlem a segítséget. Mindenesetre kíváncsian ránéztem az újságos kezében tartott Bravo magazin címlapjára, majd elsápadva kaptam a szám elé a kezem, és Nick kezét kezdtem el némán rángatni. A bátyám összeráncolt szemöldökkel vizslatta az újságot.

-          Ez a lány itt a címlapon – szólalt meg az a személy, akinek ebben a helyzetben a legtöbb lélekjelenléte volt, vagyis az újságos. – Te vagy?

Ez az egyszerű, ám annál nagyobb tartalmat magába foglaló kérdés nekem szólt. Egy percig nem is értettem, mi történik velem. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legnépszerűbb tinimagazinjának, a Bravo-nak a címlapján ugyanis egy életvidám, 15 éves, szőke hajú lány ölelte szorosan a tökéletes megjelenésű popsztárt, Justin Bieber-t. A jelenet pontosan egy héttel ezelőtt történt meg a Vallaby Times Park-ban, amikor utolsó búcsúnkat rendeztük Justin-nal. A kép mellett nagy betűkkel ez a felirat volt látható: „Justin dobta Selena Gomez-t?”. Jaj, te jó ég, dehogy dobta! Abban a szent pillanatban akár meg is tudtam volna ölni a világ összes sunyi lesifotósát, akik közt ott bujkál az is, aki minket kapott le ölelkezés közben. Nem mondanám, hogy mindez annyira lesokkolt volna, vagy ilyesmi, csak dühöt éreztem. Vajon Justin mit fog szólni?

-          Ezt… - dadogtam. – Ezt… Ezt megvesszük.

Nick szó nélkül az újságos kezébe nyomta a pénzt, majd az újságokkal együtt hazasiettünk. Út közben én többször is elsírtam magam, Nick viszont csak mérgesen összeszorította a fogait. Éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a mobilom, de annyira tele voltam értetlenséggel és megválaszolatlan kérdésekkel, hogy nem érdekelt semmi a magam baján kívül. Az egész Egyesült Államok tinifelhozatala engem fog kipécézni a pillantások kereszttüzeinek célpontjául, ugyanis „Justin barátnője lettem”…  Hogy tehettek ilyet a hazug újságírók? Komolyan képesek voltak lesifotót gyártani kettőnkről, amint éppen ölelkezünk azon a napon, amikor Justin a kívánságomat teljesítette? És mindezt sunyi módon berakták címlapsztorinak. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy akár fel is jelenthetném a Bravo-t. Egész hazafelé tartó úton kész bosszúterveket kovácsoltam össze, a szálláson azonban megint csak keservesen sírva fakadtam, és szó nélkül anya kezébe nyomtam a magazint.

-          De hiszen ez… - kerekedett el anya szeme, és az újság markolásába kis híján belefehéredett a keze. – Mekkora disznóság! Azonnal hívd fel Justin-t, hogy mit szól ehhez!

-          Mégis mit szólna? – szipogtam. – Ki lesz akadva. Az én hibám. Én öleltem meg.

-          Dehogy a te hibád, Blair! – simította meg a vállam anya. – Szerinted hány rajongót ölelt már meg az a srác? Elég sokat, nem gondolod? Pech, hogy pont veled kapták le…

Pech? Na ne. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Gyorsan előkaptam a mobilom, mert az is eszembe jutott, hogy az imént valaki keresett. Rápillantottam a kijelzőre, majd elkerekedett szemmel gyorsan visszahívtam Justin Bieber-t. Tudtam, hogy nem napolhatom el ezt a beszélgetést, mert ez most tényleg lényeges. Éppen csak kicsöngött, Justin máris felvette.

-          Szia, Blair – köszönt szokatlanul nyugodt hangnemben, én pedig erre összerezzentem, ugyanis még nem volt szerencsém Justin-nal telefonon beszélni.

-          Hello… - szóltam elvékonyodott hangon.

-          Mi a baj? Csak nem láttad a Bravo címlapját? – nevetett jóízűen, amit már végképp nem értettem.

-          A kedvenc újságom – ismertem be. – Láttam… És elnézést kérek.

-          Ne szórakozz már, Blair – kacagott még mindig. – Ha az újságírók azt akarják, szereznek egy képet egy argentin farmergazdálkodó feleségéről, és összevágják velem. Tudod, hogy van ez!

-          De akkor most mit csinálunk? – tettem fel a kérdést tanácstalanul.

-          A legközelebbi koncertemre úgyis VIP helyed lesz, hát majd felhívlak a színpadra és együtt bejelentjük, hogy nem járunk, és hogy az újságírók szar munkát végeztek. Ennyi kábé – ismertette az álláspontot, mire újból összeszorult a gyomrom. Millió néző előtt menjek fel a színpadra?

-          Persze, oké – bólintottam kissé megnyugodva.

-          Rendben vagy, Blair? – érdeklődött Justin olyan végtelenül kedvesen.

-          Igen – feleltem határozottan.

-          Nem is tudod, mennyire – nevette el magát megint. – Na, majd még találkozunk.

És megszakadt a vonal. Hihetetlenül megnyugodtam, hirtelen minden teher leszakadt a vállamról, ami az imént kíméletlenül rám nehezedett. Szóval, ez csak egy ostoba tinimagazin, aminek egyrészt, nem kell hinni sem, másrészt, mindenki meg fogja tudni az igazságot nemsokára.

-          Na, mit mondott? – kérdezte anya kíváncsian.

-          A koncertjén bejelenti, hogy nem járunk – sóhajtottam.

-          Gondoltam – biccentett anya és Nick is.

Megkönnyebbülten csoszogtam be a szobámba, majd jobb dolgom nem lévén, bekapcsoltam a laptopot, amit elhoztunk. Írni támadt kedvem, meg akartam osztani valakivel, ez esetben a Worddel, a sérelmeimet, meg úgy egyáltalán, a történetemet, ami eddig igencsak érdekesnek bizonyult. Elhatároztam, hogy blogot nyitok, és ott vezetem a saját, igaz alapokra épülő sztorimat, és csak reménykedtem, hogy a hepiend sem fog elmaradni. Akár elhiszi bárki is, akár nem. Nem tudom, meddig, de az biztos, hogy jó sokáig csak gépeltem és gépeltem, fejezetekre szedve minden momentumát az életemnek attól a naptól kezdve, amikor megtudtam, hogy rákos beteg vagyok. Többször átolvastam, és átjavítottam egyes részeket, míg végülis készen lettem egy kisebb terjedelmű, részekre bontott novellával, aminek még sehol nem volt a vége, ergo egyértelműen elkezdtem gondolkozni a folytatáson. Vajon mi lesz a koncerten? Lesz ott egyáltalán valami érdekfeszítő? Az érzések vadul kezdtek el bennem kavarogni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy csak ülök. Csak ülök már egy fél órája, és elmélkedek, vagy ki tudja. Talán kicsit csalódott is voltam. Ha a koncerten Justin bejelenti, hogy félreértés ne essék, mi még életünkben sosem jártunk, én leszek a szerencsétlen, megalázott Blair Stanwood, aki csak áll a hatalmas színpadon, millió rajongó előtt, akik között a túlnyomó többséget képviselő lányok szívéről egy hatalmas, vaskos kő gördül le, hogy igen, Justin Bieber még szabad. Vagyis hoppá, valószínűleg mégsem az, ugyanis Selena Gomez kisasszony esetleg mégis kapcsolatban állhat vele. Bár, őszintén szólva, ha Selena nem is lenne a képben, kizárt dolog, hogy Justin szívét nem birtokolja jelenleg egyetlen gyönyörű lány sem. Összesítve mindezt, arra a megállapításra jutottam, hogy tuti, egyszerűen biztos vagyok benne, hogy valami érett, Justin-hoz passzoló szépség a barátnője, aki akár Selena is lehetne. De én, na én biztos nem. Pedig mit nem adnék azért, hogy egyszer elmondhassam magamról, hogy én vagyok Justin Bieber barátnője! Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon, ám nem kezdtem el sírni. Annyi mindent éreztem, hogy fel sem fogtam, mi történik körülöttem. A nyüzsgés, ami nem is olyan régen még olyan nagyon vonzónak tűnt számomra, hirtelen beszippantott, és sodort engem is a többi áldozattal együtt. Hiszen hány lány mondhatja el magáról, hogy a Bravo magazin címlapján pózolhat Justin Bieber-rel, még ha mindez nem is direkt történt, ráadásul a hozzá csatolt hír sem rejt igazságot? Mindaz, ami az elmúlt pár napban történt, kezdve dr. Wall megismerésén át a Justin-nal való találkozásomtól a címlapfotóig, hihetetlennek tűnt és kissé sokkolt is. Nekem nem a suliban lenne a helyem egy átlagos amerikai lányként, akit átlagos osztálytársak vesznek körül átlagosan egészségesen? Minden bizonnyal ez lenne a normális, de ehelyett én belecsöppentem egy „bűnténybe”, miszerint én lennék az a „szörnyeteg”, akit Justin ölelget, ezzel pedig iszonyatosan nagy port kavartam. Eszembe jutott az is, hogy ezentúl szinte mindenhol fel fognak ismerni, jól meg is bámulnak, majd levonják azt a következtetést, hogy én vagyok Justin Bieber barátnője. És bár én nem lennék ellene, hogy ez a dolog valóssá váljon, sajnos ez nem rajtam múlik, és amúgy is teljességgel lehetetlen.

-          Blair! – rontott be a szobámba minden előzmény nélkül Nick.

Meglepetten odakaptam a fejem, és rögtön meg is állapítottam, hogy Nick eléggé feldúlt állapotban van.

-          Mi a baj? – kérdeztem aggodalmaskodva.

-          Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva. – Csak kérlek, gyere!

Mit sem sejtve léptem ki a szobából, és a konyha felé vettem az irányt a bátyámmal az oldalamon, aki még mindig titokzatosan viselkedett.

-          Anya, elmondanád mi történt? – faggattam anyát. – Nick furcsán viselkedik.

-          Kapd fel gyorsan a cipődet, bemegyünk a kórházba – sürgetett anya válasz helyett.

Ettől az utasítástól annyira megijedtem, hogy kedvem lett volna elegánsan elájulni, ám látva anya és Nick kicsit sem vészjósló tekintetét, inkább lehiggasztottam az idegrendszeremet.

-          És azt lehet tudni, hogy miért megyünk? – próbáltam kiszedni valamit anyáékból.

-          Nem igazán – vonta meg a vállát Nick.

-          Akkor ez rossz hírt is jelenthet…? – sápadtam el hirtelen.

-          Nem – nevetett anya hitetlenkedve.

-          Akkor most mi van? – fakadtam ki tanácstalanul.

-          Majd meglátod – felelte Nick és anya kórusban, amivel sikerült felettébb felidegesíteniük.

Kelletlenül felhúztam egy nyári szandált, bár legszívesebben tüntetőleg bezárkóztam volna a szobámba, jelezvén, hogy ha hülyének néznek, akkor hagyjanak is békén, ám a kórház nem játék. Ha oda hívnak be, akkor azt nem lehet elbliccelni, mert több mint valószínű, hogy most is fontos dologról van szó. Arra tippeltem, hogy dr. Wall valami újfajta gyógyszerezést fog ajánlani, ami állítása szerint majd valami hiper-szuper dolog lesz. Csak azt nem értettem, hogy ezt miért nem lehetett közölni velünk… Na, mindegy. Ahhoz képest, hogy engem mennyire sürgettek, végülis elég nehezen sikerült elindulni, mert anya még megitta a kávéját, Nick meg még megnézett valamit a neten, de nekik olyan rohadtul sürgetniük kellett engem… Amikor végre bekászálódtunk a kocsiba, valamennyire lecsillapodott bennem a hirtelen düh, de azért még mindig nehezteltem a családomra, amiért ilyen szinten semmibe vettek. A kocsiban anya rutinos mozdulattal bekapcsolta a rádiót, amiben épp egy érzelmes Justin Bieber-szám ment, ennek hatására pedig ösztönösen megdobbant a szívem. Soha még életemben nem láttam olyan helyes fiút, mint amilyen Justin, és soha életemben nem leszek képes ennyire kedvelni valaki mást, mint őt. A tudat, hogy a koncerten még fogok vele találkozni, viszonylag feldobta a hangulatomat, úgyhogy vidáman dúdolva kuporogtam a hátsó ülésen, míg meg nem érkeztünk a kórházba. Oda belépve már kevésbé éreztem magam boldognak, ugyanis rögtön összeugrott a gyomrom, és azokat az okokat kezdtem latolgatni, amik ilyen sürgős idejövetelt kívántak tőlünk. Akárhogy is gondolkoztam, benne volt a pakliban a lehető legrosszabb hír is. Betegen azonban éppen elégszer verték már belém a reményt ahhoz, hogy most is bizakodva tekintsek a dolgok felé. Miután beregisztráltunk a portánál, azonnal dr. Wall irodája felé vettük az irányt. A váróban szerencsére mindössze öt percet kellett eltöltenünk, mert az orvosom máris behívott minket a szobájába, ahol én természetesen az ágyon foglaltam helyet. Anya és Nick egy-egy székre ültek le.

-          Blair Stanwood – köszöntött mosolyogva dr. Wall, majd az iratai között kezdett keresgélni. – Először is, boldog születésnapot!

-          Köszönöm, dr. Wall – biccentettem, majd izgalommal telve szuggeráltam a papírokat.

-          Nos – kezdte a doktor, amikor végre megállapodott egy elég hivatalosnak tűnő iraton. – Tudod-e, miért jöttél ide?

-          Senki nem mondott semmit, úgyhogy nem igazán – válaszoltam kissé rosszallóan.

-          Akkor jó – bólintott dr. Wall, mire értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. – Megszületett a legfrissebb diagnózis.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. A diagnózis mindig az aktuális állapotomat mutatta be, ami azért volt fontos, mert ilyenkor lehetett megállapítani, hogy milyen irányba változott a helyzetem, és hogy ez alapján milyen gyógyszerezést kell alkalmazni. Az eredmények pedig általában nem szoktak túlságosan meglepni.

-          És mit sikerült diagnosztizálni? – kérdeztem.

Dr. Wall jelentőségteljesen rám nézett, majd végigjáratta tekintetét anyán és Nick-en is. Nem fért a fejembe, hogy minek ez a körítés, és miért nem lehet végre túllenni azon a diagnózison… Dr. Wall pár másodpercig átfutotta a papírját, majd arcát felém fordítva végre kibökte:

-          Blair, a rák erőteljes gyógyulásnak indult a szervezetedben. Nem véletlenül akartam az orvosod lenni, tudtam és láttam, hogy van esélyed. Amióta csak a kezelésem alatt állsz, olyan gyógyszerezést próbáltam kialakítani neked, hogy az a lehető leghamarabb arasson sikert. De ezentúl fokozott figyelemmel kell kísérnünk a gyógyulás folyamatát, Blair, minden egyes beadott gyógyszernek erős javulást kell produkálnia, hogy együtt tökéletes munkát tudjanak végezni, ehhez pedig nagyon ügyesnek kell lennünk. A gyógyszerezésedet már összeállítottam, csak minden energiáddal az utasításaimra kell figyelned, aludj rengeteget, kirándulj a szabadban, de legfőképpen hallgass mindig arra, amit mondok! Az a cél lebegjen a szemed előtt, hogy egészséges ember leszel, nem lesznek gátlásaid, és olyan lehetsz, mint bárki más!

 

Kíváncsian  várom a véleményeiteket, amiket ne felejtsetek el megosztani velem! ;)

~By: Cassie T. Mendez