2014. augusztus 1., péntek

~1. fejezet

Sziasztok! Hosszú idő után végre képes voltam feltenni az 1. fejezetet, ami egy drága barátnőm, M. Mircsi érdeme, hiszen ő biztatott! Köszönöm neki! :)
 
"A halálos betegség közel hozza egymáshoz a gazdagot és a szegényt. Eltörölte az ellentéteket, a lenézést, az irigykedést, és csak az életéért aggódó embert hagyta meg."
 

 
*Két héttel később*

Anyáék mindent elintéztek. Anya és dr. Stone. Ó, említettem már, mi történt apával? Elmegyógyintézetbe került, de… annak már két éve. Pont mint a rákom diagnosztizálásának. Na, igen… Édesapám szabályosan belebolondult a betegségembe. Így maradtunk hárman a családban, így összetartásban. Anya, én és a 17 éves bátyám, Nick. Washingtonban. Anyám mindig is talpraesett nő hírében állt, szóval nem igazán rettent meg a feladattól, miszerint két gyereket kell nevelnie egyedül. Köztük egy halálos beteget. Ő a kezdetektől fogva bízott a megmentésemben. Támogatott, bíztatott, mellettem állt, sőt meggyőződéssel állította, hogy meg fogok gyógyulni. Ezzel szemben én kétségbeesetten fogadtam a hírt már az elején. Persze, érthető, ha az ember rákos beteg, természetesen nem ugrál örömében. Milyen pokol volt az életem akkor. Emlékszem, simán beleillettem volna egy horror filmbe.
-          Blair! – A szomszéd szobából anya hangja zökkentett ki a gondolataimból. – Ugye mindent elraktál?
Ráeszméltem, hogy tulajdonképpen sehol nem vagyok még a pakolásban. Az a helyzet, hogy utálok csomagolni. Olyankor mindig pontosan át kell gondolni, hogy mi mindent szükséges elrakni. És persze a végén tutira hiányérzetem lesz, aztán kiderül, hogy teljesen feleslegesen. Na, mindegy. Különben is, egy halál küszöbén álló fiatal lánynak nem oly mindegy? De.
-          Persze… - sóhajtottam, majd beraktam a magnómon a kedvenc Justin Bieber CD-met, és azt hallgattam, amíg pakolásztam.
Félórával később már indulásra készen is álltam, ám mint mindig, most is Nick-re kellett várni. Pff, jellemző. A bátyám addig ki nem mozdul a szobájából, amíg ki nem erőszakoljuk onnan. Ami egyébként abszolút érthető, hiszen Nick depressziós lett, amikor… Tudjátok. Már mondanom sem kell. Szerencsére a házunk elég terjedelmes volt ahhoz, hogy ne kelljen minden lépésnél szembetalálkozni egy-egy családtaggal, így kellőképpen mindenki el tudott rejtőzni, ha épp rájött a depi. Szóval, igazából fogalmunk sem volt anyával, hogy Nick most épp hol a fenébe van a házban. Felmentem az emeletre, ahol a szobája volt, majd egyszerűen benyitottam. A bátyám ott ült az ágyán, és a zenelejátszóját nyomkodta. Kusza szőke tincsei rendezetlenül álltak a fején. Első pillantásra mindenkinek úgy tűnik, mintha ikrek lennénk azzal a különbséggel, hogy ő másfél fejjel tutira magasabb.
-          Ugye tudod, hogy most indulunk? – förmedtem rá.
-          Ja – bólintott.
-          És akkor? Kelj fel onnan, gyere ki – utasítottam. – Hol a bőröndöd?
-          Figyi, Blair – kezdte. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de hiába a testvérek közötti folytonos civakodás, nemtörődöm stílus… Normálisan kell viselkednünk egymással. Pontosan tudod, hogy miért. Oké, hogy én vagyok a hanyag és flegma, de még sose ripakodtam rád. Kérlek, te se tedd.
Hihetetlen, milyen bölcs tud lenni néha a bátyám. Apa, mikor kicsi voltam, mindig azt mondta, sose szabad a másikat megbántani, mert ki tudja, lehet, hogy akkor láttuk utoljára. Nagyjából ezen az elven alapszik Nick előbbi gondolata is. Na, ja.
-          Sajnálom – szabadkoztam őszinte bűnbánattal.
-          Semmi baj – felelte Nick. – Amúgy kész vagyok, mehetünk.
Azzal felkapta az egyébként végig az orrom előtt lévő nagy sporttáskáját, és kicammogott vele az előszobába. Kocsival utaztunk, mert egyrészt a repülő túl költséges volt, másrészt azért Atlanta még nem a világ vége. Anya meg alapból imád vezetni. Ezek mellett egyértelműen az autós utazás mellett tettük le a voksunkat.
Ha az ember lánya mindennapos közelharcot vív a rák nevezetű förtelemmel, azért elgondolkozik pár dolgon. Pár felettébb érdekfeszítő dolgon. Nos, így tettem én is.
1.       Meg fogok halni. Most őszintén, fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára, vagy derültem jót valami szellemes viccen, vagy bármin. Olyan mértékben sújtott le rám a melankólia, hogyha nem a ráktól halnék meg, akkor a depressziótól. Más kérdés, hogyha a rák nem lenne, depi se… Vissza a lényeghez. Szóval, az ember rend szerint legalább egyszer azért elgondolkozik rajta, milyen is a halál. Fájdalmas? Vagy nem? És mivel jószerivel én is emberből vagyok, nekem is megfordult már a fejemben az ezt magába foglaló téma átgondolása. Mi lehet a halál után? Itt viszont felmerülnek olyan kérdések, mint például Isten létezése. Igen, Istenfélő vagyok. Tudom, hiszem, hogy egy jobb élet vár rám ott fent. És nemcsak azért, mert beetették nekem.
2.       Kívülállóság. Akárhogy is nézzük, én mégiscsak teljesen más ember lettem a betegségem által, talán fel is kellett hozzá nőnöm. Így 15 évesen elmondhatom magamról, hogy valóban elkezdett mozgolódni az agyam egy rejtett szeglete. Mindezt persze a rák váltotta ki belőlem, így tudtam csak feldolgozni, átgondolni azt, hogy mi is történik velem. Itt felmerülhet a kérdés, hogy mi van a barátaimmal. Nos, Dylan-en kívül aligha rendelkezek baráttal. De ő nagyon sokat segít nekem. Néha elgondolkozom rajta, hogyan is tudnám visszaszolgáltatni neki mindazt a jót, amit tett értem. De visszatérve a különcséghez… Nagyon nehéz ez így. Egészségesen el sem tudtam képzelni, mit érezhet egy olyan ember, akit senki sem szeret, vagy csak nagyon kevesen. Akit bántanak, semmibe vesznek. Persze nem mintha ez utóbbi rám vonatkozna, ugyanis rákos betegként előnyt és támogatást élvezhetek embertársaimmal szemben. Azonban ez csak szánakozás, nem szeretet. A tudat, hogy a fiú, aki tetszik nekem azért segít, mert megszánt, és nem azért, mert szeret… Nos, gyötrő egy érzés.
3.       A szeretteim. Bárhogy is van, azért egy embert sokan szeretik. Ha más nem, a családja biztosan. Olyan nincs, hogy valaki, tegyük fel, eltűnik, és senki nem indulna a keresésére. Vagy legalábbis én ilyenről még nem hallottam. Szóval, már most belenyilall a szívembe a kegyetlen fájdalom és felismerés forró kereszttüze, miszerint ha én már nem erősítem a földi élet képviselőit, a szeretteim szomorúak lesznek, sőt mi több… össze fognak omlani!
4.       Milyen a halál? Fáj? Vagy meg se lehet érezni? Elképesztően sokszor gondoltam már végig ezt az egészet. Kár, hogy nem tudok megkérdezni senkit, hogy milyen is a halál. Kicsit félek is tőle be kell vallanom, ugyanis (nyilvánvalóan) még sosem éltem át ilyesmit. A halált nem lehet átélni. Te jó ég, ahogy egyre jobban átgondolom, rá kell döbbenem, hogy mennyire furcsa dolog is ez! Szeretnék mindenkitől elbúcsúzni a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő módon. Ahhh, meg szeretnék gyógyulni!
-          Hahó! – zökkentett ki anya hangja a töprengésből. – Minden rendben?
-          Blair filozofál – jegyezte meg unottan Nick, mire végre észbe kaptam. Az előszobában ültem, kezemben a cipőmmel, amit épp fel akartam húzni.
-          Bocsánat, csak elbambultam – szabadkoztam, majd gyorsan felkaptam a tornacipőmet (kissé hűvösebb nyári idő lévén), és már indulásra készen is álltam.
-          Inkább filozofáltál – okoskodott Nick. Túl jól ismer. A négy pontos listámra célzott.
-          Szerintem meg inkább induljunk – szólt közbe anya. – Justin Bieber nem vár meg.
-          Még szép, hogy megvár – kértem ki magamnak.
-          Istenem. Ha belegondolok, hogy azzal a förmedvénnyel fogok találkozni… - forgatta meg a szemét Nick. – Feláll a szőr a hátamon.
Fájdalmasan lehunytam a szemem. Túl sok negatív visszajelzést kaptam már emiatt. Nem bírtam feldolgozni, hogy lehet egy emberre ilyet mondani. Isten teremtményére. Egy mindenkivel egyenrangú lényre. Aki értékes. Förmedvény? A régi osztályomban a fiúk úgy fogalmaztak, buzi. Hmm. Némelyek annyira előítéletesek.
-          Nick, könyörgöm – néztem a bátyám szemébe. – Hogy tudsz ily módon lesajnálni, sőt meggyalázni, semmibe venni egy veled, jól hallottad, VELED egyenlően értékes embert? Kíváncsi volnék, te mikor fogod megcsillogtatni istenáldotta tehetséged, már amennyiben neked van olyan… Nyilván van, ha úgy lekicsinyled Kanada, sőt a világ egyik legkiemelkedőbb popsztárját. Ezek szerint te tudsz jobbat is. Nincs igazam?
-          Elég legyen már! – nyugtatott anya. – Blair állítása teljesen jogos. Kérlek, Nick, helyezd előtérbe a húgod igényeit… Mintha ezért külön szólni kéne. Na, nyomás kifelé!
A hatalmas bőröndömmel együtt kiléptem a lakásból, és még egy utolsót visszapillantottam. Legközelebb már csak akkor látom ezt a helyet, miután találkoztam Justin Bieber-rel. El sem tudom hinni. Átlépkedtem a kertünkön, magamban elköszönve az olyan gondosan nevelgetett rózsáimtól, a tulipántól, meg úgy mindentől. Az illatoktól, a formáktól, az egésztől. Ez csak a szokásos tortúrát jelentette nálam, szeretek búcsúzkodni. Ahh. Vagyis nem. Mindegy. Ahogy a kertkapuig lépegettem, kissé megbotlottam. Sokszor jön rám egy hirtelen gyengülés, ami kibillent az egyensúlyból, ez részben lelki eredetű is. Hihetetlenül kicsi az önbizalmam, a szomorúság pedig egyfajta napi rutinná vált az életemben, így érthető, ha néha nem állok meg a lábamon. A bátyám ilyen helyzetekben persze rögtön a segítségemre siet, ami nagyon aranyos tőle. Most se tett másképp.
-          Minden rendben, Blair? – ragadta meg a kezem Nick. – Add a bőröndöd!
Feladván minden erőfeszítésemet odanyújtottam a nagy csomagomat a bátyámnak, hiszen ő amúgy se bánja, ha „izmosodhat”, én meg nem teljesen éreztem jól magam. Amint mindketten helyet foglaltunk a kis fekete kocsinkban, anya gondterhelten lépett ki a kapun, utolsó pillantást vetve a házra, a kertre és az ablakokra. Ez utóbbira azért volt szükség, mert feltétlenül ellenőrizni kellett, hogy be van-e zárva az összes. Anya elég stresszes néha, különösen azóta lett ilyen, amióta teljes mértékben a ház úrnőjévé vált. Minden felelősség az ő vállára nehezedett, ha az utazás alatt kirabolják a házunkat, nyilván az is az ő hibája lesz. Szegény, kicsit kivan idegileg. Mire eljutottunk odáig, hogy mindennel készen állva elindulhassunk, anya szerintem százmilliószor átgondolta, hogy minden el van-e pakolva. Lényeg a lényeg, a kocsi motorja beindult. Hála az égnek. Nem éreztem boldogságot, örömöt, izgatottságot, vagy épp feldobottságot, pusztán csak türelmetlenséget. Amióta meghallottam először Justin Bieber hangját, egyszerűen beleszerettem. És találkozni akartam vele. Ó, hányszor képzeltem el, ahogy Ő és én kézen fogva sétálunk egy menő városban, s rajongó lányok ezrei bámulnak irigységtől elsárgulva! Nos, szerintem a betegségem miatt nem igazán irigykednek rám. Olyan szörnyű, hogy Justin pontosan tudni fogja, miért vagyok ott. Vele. Fel fog vidítani, örömet fog nekem szerezni, de mindezt a hülye rák miatt. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom. A kijelzőn Dylan neve szerepelt. Azonnal felkaptam.
-          Szia – köszöntem.
-          Szia, Blair – üdvözölt Dylan izgatott hangon. – Na, úton vagytok már?
-          Igen – bólintottam. – Már legalább egy órája elindultunk.
-          Hű, és belegondoltál már, mi fog veled történni? – érdeklődött Dylan teljes átérzéssel.
-          Ó, már ezerszer – biztosítottam. – Kár, hogy te nem tudsz velem jönni, pedig biztosan tök jól ellenénk Atlantában. Justin Bieber-rel nem kell találkoznod, valahogy az a fiúknak nem jön be, de meg vagyok róla győződve, hogy fantasztikus hely lehet az a város. Én legalábbis irtó kíváncsi vagyok rá.
-          Majd mindennap beszélünk – jelentette ki. – Akármikor hívhatsz.
-          Te is – feleltem.
-          Na, akkor le is teszem, mert anyám hív főzni. Mostanában ez a mániája. Segítenem kell a főzésben. Szia – köszönt el és már le is tette.
Egy nagy sóhajtás közepette tettem el a készüléket a táskámba, majd kikémleltem az ablakon. Vészesen közeledtünk Atlanta felé. Izgultam. Mégis csak Justin Bieber-rel találkozhatok. Be is dugtam a fülembe a fülhallgatómat, újra előbányásztam a telefonom, és beindítottam rajta a kedvenc lejátszási listámat, természetesen tele Justin számaival. És láss csodát, ezzel el is ütöttem az időt egészen… Atlantáig. Hihetetlen érzés volt az, amikor egyszer csak megláttam az út szélén egy táblán ezt a feliratot: Atlanta. Mindenhol menő villák sora halmozta el a kívülálló tekintetét, drágábbnál drágább hotelek együttese kápráztatott el. Kétség nem fér hozzá, megérkeztünk. Nem is akárhová. Természetesen az autónk egy jónevű kórház parkolójába sorolt be, ahol orvosi ellátást kaphatok.
-          Megérkeztünk – sóhajtott anya, mire Nick gyorsan ki is szállt megmozgatni elgémberedett tagjait. – Azonban kislányom, mondanom kell valamit.

Bízom benne, hogy nem okozott csalódást ez a fejezet, ha tetszett, kommentelj! :) Viszont az elkövetkezendő héten nyaralni megyünk, így írni valószínűleg nem fogok tudni, azonban a történetet nem hanyagolom el, gondolkozni fogok rajta, és hazaérve újult erővel látok neki az írásnak! További kellemes napot!
~By: Cassie T. Mendez



5 megjegyzés:

  1. Drága Cassie!

    Ne haragudj, hogy csak most írok, de a fejezet elolvasása után nem volt időm. De elolvastam rögtön a közzététele utáni egy órában! És tetszett. Az elején kicsit sok a tőmondat, ezért akadozva ment az olvasás, de ezen kívül semmi probléma nem volt vele. Tetszett. Nagyon.
    Kíváncsian várom a folytatást. :)

    Ölel,
    M. Mircsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A cserében természetesen benne vagyok, ki is tettelek, csak a chated valamiért nem működik. Azt írja ki, hogy le van zárva, ezért nem lehetséges a küldés...

      Törlés
  2. Drága Mircsi!

    Semmi baj, én gondoltam, hogy már elolvastad. :) Amúgy szerintem elég unalmas eddig, de örülök, hogy tetszett!!!! A következő résztől azért kicsit beizzítom a dolgokat... Így tervezem. :D

    Én is kiteszlek, és köszönöm a cserét, ez körülbelül csak az én javamat szolgálja... :D Ezért köszönöm!!!! Ajj, ne már, hogy nem működik... Ez megmagyarázza a sok válaszhiányt a cserekéréseimre. :( Köszi, hogy szóltál, valószínűleg nem vettem volna észre. :(

    Cassie T. ♥

    VálaszTörlés
  3. Kedves Cassie!

    Az imént ( körülbelül 5 perce ) tévedtem be ide, és kapásból a prológus elolvasása után azt gondoltam, na ez egy jó történetnek indul. Aztán az első rész után pedig bátorságot vettem hogy kommentáljak!
    Az írásmódod valami fantasztikus, és olyan szinten magával ragadó, amivel utoljára csak könyvben találkoztam. Igaz, volt már számtalan hasonló történet, de úgy érzem ez más. Csak hát, elég nehéz megmagyaráznom az okát, de talán később még megfogalmazódik bennem..
    A lényeg, hogy még én sem tudtam talán másfél év alatt ilyet összehozni, szóval a tanácsom az, hogy ne hagyd abba! Nem tudom hogy van-e ezen a blogodon kívül másik, de ha ez az első, akkor le a kalappal!

    Kívánok sok-sok feliratkozót és kommentet a továbbiakban!

    Puszi, B.

    VálaszTörlés
  4. Drága Bianca101!

    Szívből örülök, hogy megismerhettelek, illetve hogy kommenteltél, fantasztikusan jól esnek a szavaid! Komolyan mondom, megkoronáztad a napomat, ami egyébként se volt rossz eddig. :D Azt mondod, ez a történet valahogy más? Szavak nincsenek rá, mennyire megleptél, természetesen jó értelemben. :) Köszönöm! Igyekszem, hogy ne okozzak csalódást az elkövetkezendőkben, hiszen akármilyen kevés olvasóm is van jelen pillanatban, ti vagytok a legeslegjobbak! ♥
    Csak hogy tisztázzuk, nem ez az első blogom, tehát azért rutinosabbnak számítok már, konkrétan ez a második "hivatalos" blogom. És bár régóta nem hoztam új részt, nem tervezem a befejezést, sőt! Igazából csak nyaraltam, és szerintem már ma, vagy legkésőbb holnap biztosan felrakom a folytatást. :) Remélem ezek után rendszeresen tudom hozni a fejezeteket, legalábbis a tervben ez áll.

    Köszönöm a kedves hozzászólásodat és a jókívánságokat!
    Puszi, Cassie ♥

    VálaszTörlés